– Csókolom, Mama, hogy van?
– Ó, kis Aranybogaram, én jól vagyok, de te hogy vagy? Van mit enned?
Na, mit mondtam!? Már rögtön a legelején rátért a lényegre. A Nagymamám ilyen. Étellel szeret. A főzés, a gondoskodás az érzéseinek a kifejezőeszköze, a szeretet pedig a fűszere. Észrevétlenül meghinti vele minden főztjét, amik ettől leírhatatlanul ízletesek lesznek. Ugyanakkor Mama nem tűri az ellentmondást. Olyan nincs, hogy nem fogy el minden az utolsó morzsáig. Legalábbis így volt addig, amíg a nagyunokáról (rólam) ki nem derült, hogy inzulinrezisztens.
Miután letesszük, benne maradok még a beszélgetés hangulatában és felidézek néhány történetet, amit a húgommal éltünk át, aki egyébként a legjobb áldozattárs Mama kajaterrorjában. Eszembe jut az a visító röhögés, ami a magunkra ismeréstől tört ki belőlünk, valahányszor az interneten fellehető nagymamás mémeket küldtük el egymásnak.
A folytatásért kattints a 160 gramm caféblogra!
