Úgy érezzük, meg lettünk bélyegezve, leértékelt, lecsökkentett félárú vagy másodosztályú áruk lennénk. Semmiképpen sem önmagunk marcangolásával és önértékelésünk csorbításával kellene kezdenünk új életszakaszunkat. Amikor valami véget ér, akkor a kezünkbe kapjuk egy újnak a kezdetét. Egy új lehetőség önmagunk megélésére, kiteljesedésére, sőt akár egy hozzánk jobban illő társ megtalálására.
Nem könnyű a döntés, főleg amikor gyerekek is vannak a házasságban. Sokszor reménykedünk, hogy még helyrehozható, foltozható, megbocsátható, javítható, kibírható. Mert női létünknél fogva hiszünk a csodákban, akarjuk az ígéretet, amit tettünk egymásnak, hogy jóban-rosszban. Hiszünk önmagunkban, az erőnkben, az idő múlásában, ami mindent begyógyít. Vannak azonban olyan sebek, amelyek nem gyógyíthatók be, olyan szituációk, ahonnan menekülni kell. Családon belüli erőszak, lelki terror, nem családként funkcionáló egymás mellett élés, és bizony számtalan olyan eset, ahol a társas magány, a félelem napi szinten lesz hálópartnerünk.
A folytatásért kattints a Story to go caféblogra!
