Nők a feminizmus ellen – így hívják azt a Facebook-oldalt, aminek már ezernégyszáz követője van, és létrehozója, Kiss Heléna rövid idő alatt komoly sajtómegjelenéseket is magáénak tudhat. Egyre többen töltik fel ide antifeministának gondolt gondolataikat, például: “szeretek nő lenni”, “az egyenlőségben hiszek”, “nekem a férfi nem ellenség”.
Harc helyett mi a logikában hiszünk
Aki most lélegzet-visszafojtva várja, hogy az NLCafé vajon hova áll a Nagy Feminista–Antifeminista harcban, az csalódni fog. Velünk a fő baj az, hogy nem szeretünk harcolni. Mármint nem szeretünk harcolni csupán a harc kedvéért. Harmóniára, pozitivitásra és egymás megértésére törekszünk, ugyanakkor az elvi vitákat szeretjük, amennyiben van bennük valós tartalom. Egyre kevésbé kedveljük viszont az ilyen-olyan oldalakat, illetve az ilyen-olyan oldalakra állást. Hiszünk viszont a logikában, az ok-okozati összefüggésekben, az árnyalásban, a személyes tapasztalásban, a szubjektivitásban, és mindenekelőtt az emberi méltóságban. Ilyenformán nem szívesen valljuk magunkat sem harcos feministának, sem antifeministának, annak még kevésbé örülünk, ha megpróbálnak minket efféle bélyegekkel ellátni.
“Nem örülünk a születési előjogoknak, ahogyan az adott tulajdonságokon alapuló másodrendűségnek sem”
Feministák vagyunk természetesen a kifejezés eredeti, tévhitektől és rossz társításoktól mentes értelmében – hogyan is lehetnénk mások a “nők” szóval a nevünkben? Antifeministák nem vagyunk, és nemcsak azért nem, mert jobban szeretjük magunkat valaminek a mentén, mint valamivel szemben meghatározni. Vagyunk ugyanakkor anti-sztereotipizálók, anti-antihumánusak, anti-egyenlőtlenség- és anti-elnyomáspártiak. Nem örülünk a születési előjogoknak, ahogyan az adott tulajdonságokon alapuló másodrendűségnek sem. Számunkra mindegy, hogy kinek sérül a méltósága, a szabadságjoga, az élhető körülményekhez való joga (és itt felsorolhatnánk még egy rakás pontot az alkotmányból, az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatából, a Bibliából, de az egyszerűség kedvéért maradunk most a saját lelkiismeretünknél), szóval mindegy, hogy gyerekről van szó, állatról, férfiról vagy nőről. Egy a lényeg: ki a kiszolgáltatott.
Ez pedig függ a pillanatnyi helyzettől, tértől és időtől: változhat évtizedek alatt és életünk során is. Ideális esetben az emberi jogok definíciószerűen magukban foglalják a nőjogokat. Az egyetlen dolog, ami csoportszerűen determinálhat, az ugyebár a fizikai adottságok közötti különbség. Ám nem véletlen a feltételes mód – gondoljunk csak a mérges pókokra, vagy arra, hogy egy fegyver elsütéséhez milyen kevés fizikai erő kell. Ettől még persze létezik a nők veleszületett hátránya – vegyük például a nemierőszak-statisztikákat vagy az atlétikai pályák világát. És persze ott az a fránya Y kromoszóma is, ami épp olyan, mint Teller Ede találmánya: annyi jó mellett sajnos a legrosszabb lehetőségét is magában hordozza (noha vélhetően nem ez az egyetlen ok, amiért kevés nő sorozatgyilkost ismerünk). Azt akarom mondani ezzel, hogy minden férfi potenciális sorozatgyilkos? Igen, amennyiben minden nő is az. Itt azonban a potenciális szón van a hangsúly.
Ám nyugodtan eltekinthetünk az Y kromoszóma és az asszertív-agresszív késztetések közötti összefüggéstől, valamint az átlagos fizikai erőfölénytől, hiszen ha nem kimondottan testi erőszakról beszélünk, akkor ahhoz, hogy férfiak elnyomóan viselkednek nőkkel, semmi köze annak, hogy az illetők férfiak. Ennek a butasághoz, és az empátia hiányához van köze. Buta, egoista emberek hatalomhoz jutva elnyomnak másokat, továbbá buta emberek sztereotip (ebben az esetben szexista, vagyis nemhez kötötten sztereotip) módon gondolkodnak. Mondok egy példát.
Ha egy értekezleten az egyik résztvevő megjegyzi, hogy jók a melleim, azt nem azért teszi, mert férfi, hanem mert ostoba tahó. Ha a mellette ülő kolléganője vihog ezen, azt nem azért teszi, mert nő, hanem mert ostoba tahó.
És egyik cselekvéshez sem kell feministának vagy antifeministának lenni. Ha úgy véljük, hogy a nők igazi hivatása az anyaság, ezért mindegyiküknek szülni kéne, akkor egyrészt beszűkült a gondolkodásmódunk, másrészt agresszívek vagyunk. Ha azt gondoljuk, hogy egy férfi nem sír, viszont minden villanykörtét neki kell becsavarnia (sírás nélkül), akkor megint csak érvényesek a fenti minősítések, plusz még a lustát is mellétehetjük. Még rengeteg elterjedt általánosítást felsorolhatnánk, de ennek még mindig nem kell, hogy köze legyen a feminizmushoz, amelynek bizony sokat köszönhetünk. Azoknak, akik itt hozzátennék, hogy igen, jó dolgokat, de károsakat is, azoknak üzenném, hogy nem, utóbbiakat nem a feminizmusnak köszönhetjük, hanem az intelligencia hiányának. Ez a jelenség minden bizonnyal feminista körökben is tetten érhető, de ettől nem kevésbé igaz az az állítás, hogy az emberi jogok egyetemesen illetnek meg mindenkit – szülessen bármilyen nem – hangsúlyozottan biológiai – képviselőjeként.
Je suis józan gondolkodás
Legyen bár fájón számottevő átfedés a hatalom birtokosai, az alacsony intelligenciával bírók és a férfiak halmazai között, legkevésbé a harmadik csoport ellen kell harcolnunk (már csak azért is, mert az említettek káros tevékenysége sem csak minket, nőket sújt). És akkor még a káros tevékenységet kifejtő nő politikusokról szó sem esett (nem véletlenül, hiszen lényegtelen, hogy nők). Ettől függetlenül jelezhet rossz folyamatokat, ha egy ország, illetve intézményeinek vezetői közt elvétve találunk nőket (vagy bármely, amúgy jelentős tagszámú csoportok képviselőit). Ám ezt csak annyiban érdemes sajnálni, amennyiben a vezetői készségünk, a problémák iránti érzékenységünk a nemi szervünkön múlik. És ezzel még mindig nem állítottuk, hogy ne lenne különbség “átlagférfi” és “átlagnő” között ezen az egyen kívül is, vagy hogy ne találnánk ezt rendben lévőnek, amíg a különbözőség csupán lehetőség, és nem kötelesség.
Úgyhogy mi is bátran kiírjuk ide: szeretünk nők lenni, az egyenlőségben hiszünk, nekünk a férfi nem ellenség. Más kérdés, hogy mi tudjuk, hogy mindez egyáltalán nem mond ellent a feminizmus alapelveinek.
