Gyermekkoromban csendes vágyakozással néztem más gyermekek örömét, akik csak átmentek a kerten, vagy elszaladtak a szomszéd utcába, és máris ott voltak a nagyszüleiknél. Apai nagyszüleim 25 km-re éltek, anyai nagymamámék pedig “külföldön”, Kolozsváron. Csak távolról szerethettük egymást. Ha egyszer-egyszer meglátogattuk őket, vagy ők jöttek el hozzánk, kész kaland volt az utazás: az útlevelek, vízumok beszerzése, és nagyon sokba is került.
A szomszéd Örzse néni volt számomra a pótnagymama: vigyázott ránk, ha édesanyámnak el kellett mennie otthonról, vagy a határban, a földeken dolgozott. Örzse néni jóságos, mindig tevékeny, kedves asszony volt, a tekintete, szép szürke szeme mindig szomorú. 12 gyermeket hozott a világra és csak 3 nőtt fel közülük: védőoltások hiányában sorra meghaltak a gyermekei, volt olyan is, hogy egyszerre három kis fehér koporsót kísértek ki a temetőbe… Két unokája közül az egyik a városban tanult, kollégiumban lakott, a másik a szüleivel tanyán élt – így neki is jólesett a kisgyermekek mindennapos közelsége. Tanítgatott sok mindenre, mesélt, figyelt ránk: jó volt vele lenni.
A folytatásért kattints a Régiségeknek caféblogra!
