Hetvenes évei elején jár. Sikkes, elegáns, jó ízlésű asszony, tartása méltóságteljes, állát mindig magasra emeli, pont csak annyira, hogy érezd: valami felsőbbrendű osztály része ő. Bár járása már nehézkes, a magassarkúról nem képes lemondani, ruhás- és cipősszekrénye egy komplett szoba, ahol katonás rendben, szinte katalogizálva sorakoznak a textilkincsek.
Megjelenése ugyan mindig hibátlan, olykor színpadias, mérges ráncai mégis leleplezik őt. Fogait mindig mereven összeszorítja, tekintete szúrós, állandóan szkennel; néha olyan érzésed van, beléd lát, de belül csak a rosszat, az elégtelent látja.
Pokolian művelt nő, három diplomával és három idegennyelvvel a zsebében simán vitte volna a Fehér Házig, de véletlenül becsúszott a nővérem, a nyuszi elhozott engem, a Kisjézus meg az öcsémet. Azt hiszem, ezt azóta sem tudta feldolgozni, mármint azt, hogy a Fehér Ház miattunk elúszott.
Más életet tervezett, nagyvilágit, parádésat, pompásat, helyette azonban maradt a Pozsonyi utcai bérlakás a háztartásbeli asszonyok dögunalmas életével, amit olykor-olykor feldobott egy háromcsillagos külföldi utazás, egy nyuszibunda meg egy bérlet a Vígben.
Amióta az eszemet tudom, elégedetlen nő volt, gyakran éreztem, megfullad attól az élettől, amit kapott. Nem volt boldog az anyaszerepben, sem apám feleségeként – ugyanakkor soha nem tudta volna meglépni, hogy elhagyjon minket. Helyette környezetén verte el a port: jól célzott, velős tőmondatok, drámai kiborulás és zokogások váltották egymást, amit aztán megfejelt az elviselhetetlen lelkiismeret-furdalás.
Olyankor pedig átváltott jó anyába, és nagyon szeretett minket.
Testvéreimmel hamar kirepültünk otthonról, önként vállaltuk a kollégiumot meg a lepattant albérleteket, és bár Budapesten laktunk, látogatásink kimerültek egy-egy ebédben meg a családi ünnepekben. Csendes apám idővel apróra zsugorodott anyám mellett, aki a Pozsonyi utcai lakásban ugyanúgy él, mint 40 éve.
Kisebb-nagyobb buktatókkal, erős balkanyarokkal és komoly szülői támogatással mindhármunk élete sínre került: lett cum laude diploma, jó állásunk, tehermentes lakásunk, autónk, belefér a külföld meg a havi konditerem. Nővéremnek és öcsémnek a család is összejött, én, a család fekete bárányaként a szingli lét mellett tettem le a voksot, amiben egymást váltják a komolytalan férfiak, akik semmi esetre sem akarnak magukhoz láncolni, gyereket csinálni. S míg huszonéves fejjel úgy hittem, én ezt az életet akarom, túl a harmincon egyre többet gondolok arra, hogy velem valami nagyon nem stimmel.
Rettegek a házasságtól, a szülés meg egyenesen szóba se jöhet, pont úgy érzek, ahogy 30 évesen az anyám, akinek szent meggyőződése volt, hogy ez a két intézmény totálisan elkefélte az életét. Próbálok nem úgy gondolkodni, mint ő, de egyre gyakrabban érzem, hogy génjei, a mintái, a nevelése alattomosan dolgoznak bennem, elfog a rettegés, hogy kiköpött olyan leszek, mint ő.
Szó szerint megrettenek, amikor néhány gesztusomban, mondatomban és reakciómban őt látom viszont,
ha türelmetlenül vágok vissza másoknak,
ha eluralkodik rajtam a keserűség,
ha mondataimmal kést vágok a másik hátába,
ha az orromat magasabbra biggyesztem a kelleténél,
ha kritikusan ítélkezem, és okoskodom,
ha mást és többet akarok, mint amim van.
ha érzelemből reagálok: zokogok, megsértődöm és puffogok.
ha várom a sült galambot, ami elhozza a megváltást és a tökéletes férfit.
ha éreztetem egy férfival, mennyire kevés nekem.
ha kinyilatkoztatok.
ha királynőként viselkedem, és azt hiszem, nekem több jár.
ha különbnek és különlegesnek érzem magam.
ha azt hiszem, az élet valami nagy dolgot rejteget a számomra, anélkül, hogy tennék érte.
ha hülyének nézem azt, aki hófehér ruháról és az örökkön-örökké fogadalomról álmodik.
ha lenézem azt, aki az anyaságban látja az élet értelmét.
ha azt hiszem, hogy elcseszett életemért mindenki felelős, csak én nem.
ha megfutamodom.
ha nem merek bátor lenni.
ha atomjaimra bont a szorongás.
ha elragad a depresszió.
ha áldozatként tekintek magamra, aki arra vár, hogy valaki megmentse.
Ezek mind anyám lenyomatai, tudom, miért és honnan jönnek, kontrollálni őket azonban nem mindig sikerül.
Be kell látnom és elfogadnom, hogy anyám sorsa és személyisége az egész életemet átitatta, ezt lemosni magamról nem lehet. Anyám minden pillanatban bennem van, belülről mozgat – néha pedig kísért.
Tudom, nemcsak sok tonnányi rosszat kaptam tőle, a jó dolgaimhoz is köze van: neki köszönhetem a soha nem múló tudásszomjamat, az utazás varázsát, érdeklődésemet az új iránt, a szép dolgok iránti vonzalmamat. Tőle kaptam a női büszkeségem, tartásom és kitartásom; a három idegennyelvet. Nagy dolgok ezek, jó kapcsolatunk érdekében pedig meg kell tanulnom ezeket szem előtt tartani, mindezért hálásnak lenni – a többit meg elfogadni.
És ki tudja, talán mindez pont így van rendjén. Lehet, hogy anyáinkra hasonlítani a természet törvénye, így varrja az ember nyakába a leckét, amit meg kell tanulnia. Tudom, ezzel nem vagyok egyedül: elég a környezetemben szétnéznem, hogy lássam, az anyai örökségtől milyen sokan félnek. Sok ember száját hagyja el a hitetlenkedő mondat:
Pont olyan vagyok, mint az anyám!
Anyák és lányaik az NLCafén!
- 40 sorsdöntő pillanat egy anya-lánya kapcsolatban
- Anya és lánya: az örök kapocs
- Egy napon szült az anya és a lánya
