A minap beszélgettem egy egyedülálló hölggyel. A következőket mondta: “Amikor arra gondolok, hogy végképp egyedül maradtam, majd megszakad a szívem. Különösen az kétségbeejtő, amikor este lekapcsolom a lámpát, és teljes erővel rám tör a magány, és az a gondolat, hogy ez most már mindig így marad. Minden este egy kicsit belehalok. Hiába vagyok hálás azért, amim van, nagyon elszomorít, hogy nincs senki, akit szerethetnék, és aki viszontszeretne.”
A folytatásért kattints a Bízz magadban caféblogra!
