Kiskamaszként kicsit olyanok a gyerekek, mintha tudathasadásuk lenne: az egyik pillanatban még fogni akarják a kezedet és mesélj nekik esti mesét, a másik pillanatban meg felidegesítik magukat, mint egy dacos hároméves és csapkodnak, kiabálnak, bevágják a durcát. Két út áll előttünk: mi is hasonlóképpen reagálunk erre, és elkezdődik a háború köztünk és a gyerek között, vagy megpróbáljuk megőrizni a józan eszünket és felnőttként kezelni a helyzetet.
Én sokkal rosszabb kamasz voltam
Az álmainkban úgy szerepel a szülő-gyerek kapcsolat, hogy tele van boldog pillanatokkal és mélységes kötődéssel. Ezért olyan nagy pofon az, amikor hirtelen kis kezelhetetlen hangulatemberré változnak át a gyerekeink.
Egy pillanatra gondoljunk bele, milyen volt a mi kamaszkorunk, nekem legalábbis ez mindig segít, ha elveszteném a fonalat, mert ráébreszt, hogy az én gyerekeim sehol sincsenek még attól a lázadástól, amit én előadtam anno. Sokszor rácsodálkozom, hogy egyáltalán túléltem a kamaszkoromat, ehhez képest ők nagyon kíméletesen adják elő magukat most még. Akkor úgy éreztem, hogy nekem minden jogom megvan a szüleim elleni lázadásra, valószínűleg pont ezt érzik az én gyerekeim is.
Egyszerűen csak tudomásul kell venni és elfogadni a tényt, hogy az a cuki kicsi gyerek, aki nemrég még a kiságyban gügyögött, épp most válik igazi önmagává, ami frusztráló érzés számára. Csak tinédzser lett, nem romlott el, nem kell megszerelni, és jó eséllyel ordítással sem tudunk tenni ellene. De így is a mi gyerekünk, nem pedig az ellenségünk. Amikor mi voltunk ebben a korban, tulajdonképpen csak annyit szerettünk volna, ha a szüleink békén hagynak minket, és tehetjük, ami nekünk jólesik. Olyan tisztán láttuk, mit kellene tenniük anyáinknak, pontosan ugyanazt kell most tennünk nekünk is a saját kiskamaszainkkal.
Teljesen normális, hogy szemtelen, sőt szemtelennek is kell lennie
Furcsa lehet, de a nagy drámázásuk és szemtelenségük jó jel. Annak a jele, hogy a természetes fejlődés útján haladnak, és épp leválnak rólunk. Kilenc hónaposan kezdődött náluk, amikor nem mozdultak el a lábunk mellől, mert nagy szeparációs szorongásukban azt hitték, hogy örökre eltűnünk a szemük elől, ha nem látnak minket. Ugyanez zajlik tizenévesen is, csak kicsit fejlettebb szinten: le kell választaniuk magukat, meg kell dönteniük a mi istenség képünket ahhoz, hogy önálló felnőttekké tudjanak válni. Mi pedig azt akarjuk, hogy majd önálló felnőtt legyen a csemeténk, úgyhogy nyugodtan örülhetünk a szemtelenségnek, és mosolyoghatunk magunkban, ha visszabeszél.
Amikor épp a határon vagyunk, hogy borzalmasan felidegesedjünk azon, ahogy viselkedik velünk szemben, gondoljunk arra, hogy ez csak egy mérföldkő, rajtunk gyakorolja az önállóságot, ez is el fog múlni. Lehet, hogy ez a gondolat számtalan veszekedést megelőz majd, már csak azért is, mert így igazából nem is reagálunk a szemtelenségre semmit, ami ugyanaz, mint mikor a dackorszakban figyelmen kívül hagytuk a hisztit. A nem reagálást művészi szintre fejleszthetjük magunkban a kamaszkor végére.
Mint egy kis dackorszakos
Amellett, hogy megpróbáljuk a helyükbe képzelni magunkat, és a saját élményeinket felelevenítjük magunkban, adjunk nekik egy kis teret. Hadd hozzanak önálló döntéseket, engedjük őket egy kicsit szabadon. Már nem kell folyton a nyomukban járnunk és őrizni minden lépésüket. Az én nagyobbik lányom például kapott kulcsot, és eldöntheti, hogy ebéd után jön haza az iskolából, vagy marad napköziben. Megbízom benne annyira, hogy egyedül haza tud jönni, és el tudja dönteni, melyik a jobb neki aznap. Ő örül, én meg adtam neki döntési lehetőséget.
Ha pedig épp elfajulna a vita, és arra készülne a kiskamaszunk, hogy lekiabálja a fejünket, akkor nagyon határozottan meg lehet neki mondani csendesen, hogy “értem, hogy most ideges vagy mert nem engedtem …(ide helyettesíthető tetszőleges borzasztóság), de majd akkor beszéljük meg, ha megnyugodtál”. Addig szépen bemehet a szobájába hisztizni, és nem keveredünk vele hatalmas veszekedésbe. Aztán amikor már lehiggadt, meg tudjuk beszélni normális hangnemben a problémáját.
Bárhogy is viselkedik, csak az én gyerekem
Ahhoz az egyhez ragaszkodom, hogy ordítozva nem kommunikálunk, lehet, hogy a pszichológusok nem értenének egyet velem, de nálunk ez az elküldöm lehiggadni módszer régóta jól működik. Sőt megfejelem még azzal is, hogy aki csúnyán beszélt a másikkal, annak bocsánatot kell kérnie, miután megnyugodott, és át kell beszélnünk, mi volt a probléma a viselkedésével. Kicsit szájbarágósan hangozhat, de úgy tűnik, a gyerekek igénylik, hogy ne menjünk el szó nélkül a konfliktus mellett, és hogy mindig biztosítsam őket arról, hogy őket nagyon szeretem, a viselkedésüktől függetlenül.
Ugyanis a legfontosabb a szemtelenség, kiskamaszok, önállósodás folyamatában szerintem az, hogy mindig legyen a szülők és a gyerekek fejében is ott, hogy alapvetően szeretjük egymást. Én szeretem őket, alanyi jogon, csak azért, mert léteznek, ők meg szeretnek engem, mert az anyjuk vagyok. Mindegy, hogyan csapja rám az ajtót, vagy én hogyan leszek ideges egy apróság miatt, az alap nem változik.
A legjobban azzal lehet a konfliktusok élét elvenni, ha akkor is megszeretgetjük őket, amikor nem számítanak rá. Amikor csak elmegyünk mellettük, simogassuk meg a fejüket, vagy kapjanak váratlanul egy ölelést. Lehet, hogy az lesz a reakciójuk, hogy “jajj, anyaaa”, de azért a lényeg átmegy nekik: bárhogyan viselkednek is, csak a mi gyerekeink, akiket rendes, becsületes, önálló felnőtté szeretnénk nevelni.
