Most vagy megsüketültek a gyerekeim, vagy ez a korosztályukra jellemző sajátosság, de tény, hogy 75 százalékban teljesen ignorálják, amit mondok. Ha pedig visszakérdezek, akkor zavarodott arckifejezéssel néznek rám, mint akik észre sem vették addig, hogy egyáltalán a szobában vagyok. Szerintem ha egyáltalán nem beszélnék, fel sem tűnne nekik, maximum annyiban zavarná őket, hogy nem reagálok a kéréseikre. Mert kéréseik azért vannak bőven, olyankor nekem rögtön figyelni kell, mindent eldobni, amit épp csinálok, és ugrani, ha ők szeretnének tőlem valamit.
A legaggasztóbb jelenség az egész egyoldalú párbeszédben az, hogy elkezdtem hangosan válaszolni magamnak a saját kérdéseimre:
Én: “Jó volt ma a suli?”
Én: “Igen, anya, köszi, hogy kérdezed, remek napom volt.”
Feltűnés nélkül tudnám folytatni ezt a beszélgetést önmagammal bármeddig, nem veszik észre, bár ha valaki kívülálló hallaná, jó eséllyel megkapnám a bolond anyuka díjat.
Az iskolai kérdésen túl azt sem hallják meg szinte sosem, amikor rájuk szólok, hogy ne veszekedjenek. Ezt úgy 15 percenként kell megtennem, ha együtt töltjük a napot. Vajon abbahagyják egymás kinyírását? Egyáltalán felnéznek, hogy biztosítsanak róla, hogy hallották, amit mondtam? Nem, természetesen szó sincs ilyesmiről. Nem is értem magamat, hogy minek foglalkozom vele. Megkérni a gyerekeimet, hogy ne veszekedjenek, pont olyan, mintha arra kérném Kardashianékat, hogy ne posztolgassanak az Instagramra érdektelen fotókat magukról. Teljesen felesleges.
Aztán nézzük a “kérlek, mosd meg a fogad” kérdéskört. Nem egy ésszerűtlen kérés szerintem, meg úgy nagyjából kétéves koruk óta minden reggel és este elhangzik, igazán hozzászokhattak volna. Sőt olyan utópisztikus elképzeléseim is vannak, hogy egyszer majd talán saját maguktól mennek fogat mosni. Mégis minden egyes alkalommal vagy úgy tesznek, mint nem hallanának, vagy pedig úgy néznek rám, mintha azt kértem volna tőlük, hogy rozsdás szögekkel bökdössék a saját szemüket. Lehet, hogy egy aranyhal memóriájával rendelkeznek, és azért van ez, hogy minden áldott nap friss hírként és szenzációs újdonságként hat rájuk a fogmosás kötelessége.
A fogmosás mellett a bevásárlás egy másik sarkalatos pont, amikor úgy százszor mondom el a “kérlek, nyugodj meg, és segíts nekem” frázist. Tapasztalataim szerint a bevásárlóközpontok a legbizarrabb dolgokat hozzák elő a gyerekekből, legyenek bármilyen korban. Az általában nyugodt, jó magaviseletű gyerekek is kis szörnyeteggé válhatnak bármikor, ha a neonfények és bevásárlókocsik közé érnek. A kis drágák, akik engedelmesen mellettem jöttek addig – jó, lehet, hogy ez csak a tökéletes családról szóló fantáziáimban van így –, hirtelen késztetést éreznek, hogy elrohanjanak, ugráljanak, sikítsanak és fellökjék az idős néniket körülöttünk. Persze minél többször kérem tőlük, hogy “ne menj el mellőlem, mert el fogsz veszni”, vagy “nem veszem meg, ne hozd ide azt a sok csokit”, annál kezelhetetlenebbé válik a helyzet.
Azt hittem, hogy a dackorszakban már letudtuk a bevásárlós hisztik nehezét, de rá kellett jönnöm, hogy ez a korai tizenéves kor még annál is rosszabb.
Mert már van eszük és elmeharcot vívnak, duzzognak, érvelnek és ignorálják a szülőket kedvükre. Ilyenkor aztán én is elvesztem a fonalat, és hajlamos vagyok olyan képtelenségekkel fenyegetőzni, hogy “soha többé nem nézhettek tévét” vagy hogy “kidobom a tableteket az ablakon” és “egy puszta közepére fogunk költözni, ahol nem lesz net, és hajnalban tyúkokat kell etetnetek”. Tudom, rettenetesen kreatív vagyok, ha büntetéseket kell kitalálni, és nyilvánvalóan nem tudom aztán következetesen betartani egyiket sem. Már csak azért sem, mert én lennék az utolsó a világon, aki net nélkül, tyúkok között akarna élni a puszta közepén. Biztos jót teszek ezzel a tekintélyemnek.
De talán mind közül a leginkább ignorált kérésem az, hogy “most már kérlek, kapcsold ki”, bármit a kismillió kütyü közül, amit használnak. Lehet az a tévé, számítógép, telefon, tablet, tulajdonképpen bármi, amivel épp szórakoztatják magukat, ha azt kérem, hogy kapcsolják ki, akkor ezer százalék, hogy elsőre süket fülekre találok. Másodjára pedig jönnek a jól bevált “Jó, csak még ezt…” vagy a “De anya, épp most…”, mert mindig épp akkor valami rettenetes fontos játékban vannak benne, és épp miattam pont leesnek, felgyulladnak, elütik őket, összeomlik és aztán süllyed el minden.
Hajlamos vagyok ilyen hosszú, unalmas mesébe kezdeni a saját gyerekkoromról, hogy bezzeg az én időmben még tévé sem volt normálisan, nemhogy tabletet nyomkodtunk volna.
És akkor előjövök a hétfői adásszünettel, meg hogy egyetlen gyerekműsor volt, este nézhettük a tévémacit, és amúgy magunkat szórakoztattuk mindenféle kreatív játékkal, rajzoltunk, olvastunk, szaladgáltunk a pajtásainkkal. Egyrészt teljesen felesleges ezt taglalni nekik, másrészt hamar úgy érzem magam a saját gyerekkoromtól, mintha nem 36, hanem 86 éves lennék, úgyhogy jobb lenne, ha erről leszoknék, mindannyiunk érdekében.
Szánalommal néznek rám ilyenkor, hogy szegény anyának milyen sanyarú gyerekkor jutott, egy szál Minecraftja sem volt a nem létező számítógépén. Nem is értik, hogy lehetett olyan korban túlélni, ahol ilyen kínzásoknak vetették alá a gyerekeket tévé és digitális eszközök nélkül. Sőt szerintem a középső lányom nem is nagyon hiszi el nekem, hogy az én gyerekkoromban nem volt távirányító, és akár négy lépést is meg kellett tenni azért, hogy tévécsatornát váltsunk (a három között, ami volt). Ennél a pontnál csak csóválja a fejét, és látszik az arcán, hogy őszintén sajnál, amiért ilyen nélkülözésben kellett felnőnöm.
Azt hiszem elkezdek hozzájuk úgy beszélni, hogy tényleg csak azt fogom mondogatni, hogy “blablabla”, erre talán felkapják a fejüket, és megpróbálják majd dekódolni, mit is akarok mondani.
Vagy csak békén hagyom őket, és nem akarok többé kérni tőlük semmit. Még reménykedem, hogy ez nem az én nevelésem csődje, csak kórtünet, ami úgy húszéves korukra elmúlik. Már csak nagyjából 9-10 évet kell várni, és újra tudunk beszélgetni.
