Hallottatok már a GYES nevű csapdáról? Persze, mindenféle néven álcázza magát: TGYÁS, GYED meg effélék, én az egyszerűség kedvéért hívom a régi nevén, de végül is mindegy, mert a lényeg nem változik: csapdába kerültél, kis barátom, és ott is maradsz! (Legyél akár férfi, akár nő, de én csak a hagyományos felállást ismerem, úgyhogy végig “apázni” meg “anyázni” fogok. De főleg “anyázni”.)
Merthogy ugye kiszálltál a munkádból, a fél életedből, és vállaltad, hogy napközben te leszel a gyerekkel. Itt hívnám fel a figyelmet, hogy a munkahelyedről mentél gyesre, nem az életedből. Vagyis egész pontosan nyolctól négyig/kilenctől ötig (plusz ebédidő) vállaltad azt, hogy kizárólagosan gyerekezel, és mellette legfeljebb háttérbe szorult, de nem szűnt meg a többi funkciód, úgy is, mint: nő, ember, satöbbi. Természetesen nem arról van szó, hogy fél öt-öt, na jó, hat után már nem leszel anya, és nem pelenkázod át azt a bébit, mert lejárt a te spec. gyes-munkaidőd, inkább csak arról, hogy nagyszerű, ha hat körül hazaér az apja, és “át tudja venni az ügyeletet”, legalább részben.
Ő azonban (adott esetben) meglehetősen vonakodva, jobb esetben szívességet téve, legjobb esetben is segítségként teszi ezt. Apa “besegít”. Miért is?
- megszokta, hogy kilenc hónapig össze voltál nőve a gyerekkel, és nem tűnt fel neki, hogy ez az állapot már megszűnt
- tudja, hogy egész nap te foglalkoztál a gyerekkel, gondolhatja, hogy már úgyis jól belejöttél, minek bolygatni ilyen remek egyensúlyt
- te sokkal jobban csinálod (ez tény, csak nem a gének, hanem a sok gyakorlás miatt)
- kifáradt a munkában, és fejben már pihenő üzemmódra kapcsolt
- önző és lusta
Idézek néhány mondatot férjemtől:
Számonkérő hangon: Sír a gyerek! (én is hallom)
Továbbfejlesztett verzió: Miért sír a gyerek? (nem tudom, nem én sírok)
Te, szerintem bekakilt. Nem kéne átpelenkázni? (de, szuper ötlet drágám, akár el is kezdheted)
Miért nincs zokni a lábán? (levettem róla, cseszd meg, hátha megfázik)
Elfogyott a popsikrém! (nem fogyott el, csak a hátad mögötti polcon tartjuk, hogy ne érje el a gyerek)
Még mindig számon kérőn, egyszersmind a spanyolviaszt feltalálva: Nem lehet elérni a kukát! (el lehet érni, csak nyújtózkodni kell, mert ha közelebb teszem, a gyerekszobába, akkor a bébi kiszedi a koszos pelenkákat, és hajlamossá válik rá, hogy megkóstolja a kakiját, már bocsánat, de hát ezt ismét csak az tudja, aki pelenkázik, ugye)
Kolléganőm saját gyűjtése: Ki hozza el a gyereket a karácsonyi bulira? (Nem tudom, te mire gondoltál? Merthogy a te céged karácsonyi bulija, a te gyereked, és még azt is tudod, hol a bölcsőde.)
Lássuk, miért is nem stimmel az a magyarázat, hogy ez egy sajátos életszakasz, amiben megváltozik a munkamegosztás: apa pénzt keres, anya gyereket gondoz: 1:1.
Nos, 1:1 addig volt, amíg apa is dolgozott, anya is dolgozott, és a pénzt együtt elköltötték. A gyerek, az nem csak anya munkájának a helyére lépett be a képbe, hanem mindkettőjük életébe, amit az és viszonyrendszer ír le, és nem az és/vagy. Vagyis szüksége van ugyan anyára és/vagy apára, csakhogy az és ez esetben üti a vagy-ot, vagyis ha mindkettő jelen van, akkor mindkettőre szüksége van, a vagy csak akkor lép életbe, ha nincs más megoldás (merthogy apa eltávozott dolgozni).
Másrészt: a gyerek ebben az összehasonlításban nem a munka, hanem a pénzköltés (öröm, boldogság, satöbbi) része. Ami – emlékezzünk vissza: közösen zajlik.
Apa fáradt.
Teljesen igaz, neki az este a szabadideje, megérdemelné, hogy pihenjen.
CSAKHOGY GYEREKET VÁLLALT!
Anya is fáradt. A különbség az, hogy anya ugyanabban fáradt el, amiben este ki kéne kapcsolódnia, apa viszont végre mást csinálhatna, mint a munkahelyén (ami persze kétségkívül kevésbé kényelmes, mint a lábát feltéve tévézni, de
A FENÉBE IS, HÁT GYEREKET VÁLLALT!
Anya a háztartást is viszi.
Praktikus: ő van otthon, miért ne mosogatna el, miért ne mosna-teregetne ki és takarítaná ki a lakást – amennyire a gyermeknevelés mellett belefér.
Azt viszont semmi nem indokolja, hogy a vacsora utáni edény is ott maradjon, csak mert anya úgyis otthon van, délelőtt majd elmossa – az egyebek tetejében. Kivéve persze, ha megbeszélik, és mindkét félnek megfelel így, mert biztos olyan is van.
“Apa keresi a pénzt.”
Anya is keresi a pénzt. A GYES pénz. Sőt, anya előre megkereste ezt a pénzt, az állam azért engedi el “szabadságra”, és azért tartja fenn a munkahelyét. Anya így fogja tudni később is Keresni A Pénzt.
Adott esetben anya még ennél is több pénzt keres, mert mondjuk, dolgozik otthonról (lásd még: GYED extra). Adott esetben keres annyit, mint apa. Meg is van az 1:1, szuper, a gyereknevelés és a háztartás máris megosztható – legalább délután, este, hétvégén.
És mi van azzal, hogy nekünk “a vérünkben van” a dolog, “az ösztöneinkben” és hasonlók? Talán így van. Talán az is az ösztöneinkben van, hogy az állkapcsunkkal ejtsük el a zsákmányt, és nyersen faljuk fel. Csakhogy már kiemelkedtünk az állatvilágból.
“Egy nő kezében jobban áll a gyerek.” Na igen, mert gyakoribb látvány, már megszoktuk.
Az az igazság, hogy gyönyörű dolog az anyaság, magam is lubickolok abban a csodálatos szimbiózisban, amiben élünk a lányommal. Fantasztikus érzés szoptatni, és boldoggá tesz, hogy az együtt töltött kilenc hónap örökre összeköt minket. De ettől még az esti etetés-pelenkázás-fürdetés-fektetés pont olyan fárasztó nekem, mint az apjának.
Gondolkodtam rajta, mi fáraszt el, ha egyszer itthon vagyok. Arra jutottam, hogy elsősorban a folyamatos felelősségteljes koncentráció, vagyis az, hogy a kicsit minden pillanatban figyelni kell, és adott esetben villámgyorsan kell reagálni. Elkapni, megfogni, elvenni tőle, szájából kikotorni. De állandó a reakciókészültség érzelmileg és kommunikációban is: valaki folyamatosan akar tőled valamit, amire valamit folyamatosan válaszolnod kell. Kábé olyan lehet, mintha valaki a férjem mögé állna a munkahelyén, és megállás nélkül bökdösné.
Merthogy a dolgom nem merül ki ebben: a gyerekre figyelésben és a vele való kommunikációban, hanem közben kell egyfolytában pakolnom, főznöm neki, a házimunkát elvégezni. Nekem azonban a legnehezebb az, hogy a néhány órányi alvásidőt nem használhatom pihenésre, mert csak akkor tudok dolgozni, ha alszik (nem, nem lehet ébren lévő gyerek mellett számítógépes munkát végezni. Na jó, az enyém mellett nem, vagy csak én vagyok képtelen úgy gondolkodni, hogy közben valaki nyávogva rángatja a nadrágomat).
Hozzátenném még, hogy mint annyi más nő, én vagyok a családi kapcsolatokért felelős miniszter, mediátor és rendezvényszervező is. Én tudom a szülinapokat, én szólok, hogy kinek esne jól egy telefonhívás, én találom ki, hogy mikor hogyan oldható meg a gyerekfelügyelet, mit honnan kell elhozni, melyik számlát mikor kell befizetni. Engem mondjuk szórakoztat ez, biztos ettől érzem fontosnak magam, de kolléganőm például kiakad attól, hogy ha ő nem szervez meg valamit, akkor nemhogy nem lesz megszervezve, de lényegében számon kérik rajta, hogy miért nem lett. Azt viszont meg kell köszönnie, mégpedig igen szépen, ha leviszik – helyette WTF? – a szemetet.
Hát így. És köszönöm, hogy elmondhattam, már ettől jobban érzem magam.
Ui: A férjem szuper apa egyébként, imádja a lányát, és a legnagyobb öröm nekem, ha együtt látom őket játszani. Az sem igaz, hogy ne szállna be a gyerekgondozásba – időnként, és inkább kérésre. Ezen kívül szállít, beszerez, ügyintéz, és szerel, ha szükséges (mondjuk a középső kettőt én is csinálom). Azt sem mondom, hogy nem működik így a dolog: bevállalom én, amit ő nem szeret, vagy amihez nincs kedve, bírom éppen. Csak maga az elv zavar: az, hogy magától értetődően a nő az alapértelmezett verzió, és hogy ebben egyszerűen nincs szünet. Tudom azt is, hogy pihenésre van szüksége a kevés szabadidejében, mert nemcsak a munkahelyén dolgozik, hanem gyakran hétvégén is a saját vállalkozásában, ami miatt most nehezebb az életünk, de aminek köszönhetően egyszer majd könnyebb lesz. Azért azt várom már…
