Sok párkapcsolatban látom, hogy két olyan ember van együtt, akiknek sokkal könnyebb és produktívabb lenne különválniuk. Mert a kapcsolatuk olyan mélyen és oly nagymértékben károsodott már, hogy embertelen energiák kellenek ahhoz, hogy a süllyedő hajóként üzemelő kapcsolatot a víz felszínén tartsák. A hatalmas erőfeszítés leginkább arra elegendő, hogy túléljék a napokat. Együtt. Sokszor méltatlannak és erőltetettnek tűnik a küzdelem, hiszen a szakítás érzése ott lebeg a kapcsolatban, csak éppen a méltósággal teli elengedés, az őszinte szavak hiányoznak.
Közvélemény-kutatást végeztem, ki hogyan szakít, vagy miért képtelen a szakításra, noha tudja, hogy azt kellene tennie.
“Féltem a bizonytalanságtól és attól, hogy fájdalmat okozzak”
A mi párkapcsolatunk nagy szerelemmel és hihetetlen szenvedéllyel indult. Aztán amikor a rózsaszín köd elmúlt, és már azt éreztem, Gábor belekényelmesedett a kapcsoltba, akkor még mindig igyekeztem magam meggyőzni arról, hogy működni fog ez még. Akkor még nem éreztem azt, hogy ki kellene lépni a kapcsolatból, de azt tudtam, hogy ilyen formán nem tudok benne maradni. De még reménykedtem – meséli Tündi.
Nem szóltam Gábornak, azt gondoltam, ő is érzi, és van annyira intelligens, hogy felismeri, nincs minden rendben. Aztán a problémák csak egyre gyűltek.
Már nemcsak a magánéletben éreztem az elakadást, hanem más területen is. Amikor Gábort elküldték a munkahelyéről, akkor azt gondoltam, hogy most kell mellé állnom és kitartanom, bármennyire nem tetszik nekem, nem tehetem meg, hogy elküldjem. Összeszorított fogakkal, egyedül vittem a háztartást, én kerestem a pénzt, Gábor otthon ült, csak álláshirdetéseket nézegetett, de egy sem volt megfelelő számára. Dühített a helyzet, de csitítottam magam, ő meg egyre többet internetezett, és belesimult a tétlenségbe. Már a szex sem működött, de még akkor sem fogalmaztam meg magamnak konkrétan, hogy ez nem pálya nekem. Aztán eltelt egy év, aztán még egy fél, és nem változott a helyzet, Gábor vidáman otthon ült, én meg dolgoztam. Annyira haragudtam rá, hogy másik szobába költöztem. Innentől úgy éltünk, mint két testvér.
“Szerettük egymást, bár elég ritkán voltak jó pillanataink. Valahol mélyen tudtam, ez már nem működik egyáltalán. Mégsem tudtam elengedni őt, mert bűntudatom volt.“
Mi lesz vele, ha kilépek? Se munkája, se lakása… Hová megy? Mit fog csinálni? Féltettem, hogy kárt tesz magában, ha szakítok vele. Még emlékeztem a szép időkre, és arra is nagyon vágytam. Közben egyre markánsabb testi tüneteim lettek, rosszul éreztem magam, mégsem tettem semmit. Bűntudatom volt már a szakítás gondolatától is. Egy pszichológus segítségét kértem, ez után voltam képes kilépni és csakis azt mérlegelni, hogy nekem mi a jó. Persze Gábor nem ment tönkre, nem halt bele, sőt neki is sokkal jobb így. Azóta már boldog párkapcsolatban élek, és jól érzem magam, vele pedig jó barátságban maradtam. Ehhez persze kellett idő, ez nem ment azonnal.
Egy kapcsolatban a felelősségvállalás azt jelenti, hogy megmutatjuk magunkat akkor is, ha pozitív érzéseink vannak és akkor is, ha problémákat látunk. A visszajelzésekkel tanítunk saját magunkról valami fontosat a másiknak. Két ember kapcsolata ettől tud fejlődni, és ez segíti a másik megismerését is.
Ha két ember elköteleződik egymás iránt, az azt is jelenti, hogy felelősséget vállalunk, és felnőtt ember módjára képesek vagyunk beszélni arról, hogy változtatásra van szükség. Ha ezt nem tesszük meg, és nem beszélünk arról, hogy rosszul érezzük magunkat, akkor derült égből villámcsapásként éli meg a másik fél a szakítás tényét. A hallgatással is megtanítunk neki valamit, pont azt, ami nem igaz. Azt tanítjuk meg, hogy a közös életünk nekünk is jó. Ha nem adunk jelzéseket, akkor joggal gondolhatja azt a másik, hogy minden a legnagyobb rendben van körülötte. Ennek hatására, amikor a szakítani akaró fél már nem bírja tovább, és kibukik belőle a vallomás, akkor teljesen érthető, hogy becsapva érzi magát a társ, aki egyáltalán nem kapott visszajelzést.
Mert a visszajelzéssel megadjuk a lehetőséget a változásra. Ha ezt nem tesszük, akkor mi is amellett voksolunk, hogy ez az áldatlan állapot tartósan maradjon fönn. Hiszen a felelősségvállalás hiányával asszisztálunk is hozzá.
“Úgy fél évet mindig törvényszerűen ráhúztam a drámára”
A 33 éves Anna is valami ilyesmit fogalmazott meg. Ő tudja, hogy mit kellene tennie, de nem képes kimondani az érzéseit és szakítani. Anna felismerte, hogy az összes eddigi kapcsolatában kellett egy löket ahhoz, hogy meglépje azt, amire már vágyott.
Soha nem tudtam könnyen szakítani, még akkor sem, amikor tudtam, menni kell. Még úgy fél évet törvényszerűen ráhúztam a drámára, és csak akkor léptem, amikor már teljesen belefogytam, összetörtem, és kellőképp meggyötörtem magam valaki mellett, akit már nem szerettem, nem kívántam, nem tiszteltem… Hogy miért? Fogalmam sincs. Talán jobb a biztos rosszban tapicskolni, mint belevágni az újba, az önálló ismeretlenbe.
Így érzem magam most is. Tudom, hogy menni kellene, hogy kifáradt a történet, de csak halasztom, halogatom, mintha azt remélném, a holnap majd hoz egy ürügyet, egy jó okot, ami miatt majd könnyebben mondom ki, hogy menni szeretnék. De nem megy. Pláne úgy nem, hogy a másik imád, mindenekfelett szeret, velem képzeli el a jövőt, és egy olyan életszakaszát éli, amikor mindennél jobban szüksége van támaszra. Ezért én inkább hallgatok, némán őrlődöm, és rettenetesen érzem magam, mert nem bírok őszinte lenni. Pedig, ha én nem vagyok, találhatna valaki mást, de a bizonytalanságom miatt megfosztom ettől a lehetőségtől. Vacakul érzem magam.
Egy kapcsolatban a két ember közösen fejlődik, és ezt a másiktól való visszajelzés segíti. Folyamatos kommunikáció szükséges ahhoz, hogy a sérelmek ne gyűljenek bennünk, mert ha összegyűlnek, akkor nagymértékben sérül a kapcsolat. A sérelmek kimondása egyrészt esély arra, hogy a másik felfigyeljen a változás szükségességére, másrészt egy bizalommal teli légkört teremt, harmadrészt pedig, mivel a sérelmek kimondódnak, nem feszítik a kapcsolatot.
Ha ez nem történik meg, akkor a párkapcsolatban feszültség érezhető, idővel eltűnik a meghittség, és az intimitás is csökken. Mert az nagyon intim, amikor én arról tudok beszélni, hogy nekem mi nem jó, mi a bántó és hogyan lehetne ezen változtatni. Intim, mert a legbelsőbb érzéseimről beszélek. Ezáltal nő a bizalom is a kapcsolatban, hiszen mindkét fél tudja, hogy ha bármi baj van, akkor ezt megbeszélheti a párjával.
“Elutaztam egy hétre, hogy megkönnyítsem magamnak a döntést”
Nehéz szakításon vagyok túl. Imádott az akkori párom, a kedvemet kereste és jól megértettük egymást, a szex terén is harmónia volt – kezdi Tamara.
“Mondhatnám, kerek volt a kapcsolatunk. Azonban váratlanul megismertem egy férfit, aki óriási hatással volt rám, rabul ejtett intellektuálisan. Ezek után egyre erősebben azt éreztem, mellette lenne a helyem. Ezt elmondtam az akkori páromnak, akivel sokat beszélgettünk az érzéseimről. Nem támadott, nem bántott, próbált megérteni. Sok éjszakát végigbeszélgettünk, ami nagyon meghitt volt. Jó érzést adott, hogy kíváncsi rám olyankor is, amikor számára fájó dolgokról beszélek.“
Várt arra, hogy bennem rendeződjenek a dolgok. Nagyon hálás voltam a páromnak a megértő és türelmes hozzáállásáért. Talán ezért is ment olyan nehezen a döntés.
Bennem azonban a két férfi “összeveszett”, nem tudtam párhuzamosan élni a két kapcsolatot. Hol az egyikkel szakítottam, akkor a másikkal voltam, majd az elsővel kibékültem és a másikkal vesztem össze. Persze ez nem szándékos volt, csak így alakult. Az első párom a csillagokat is lehozta az égről, ő a rajongásával tartott fogva, a másik pedig azzal vonzott, hogy nem akarta a csillagokat lehozni. Ez egy erős jellemre és öntudatra utalt, nagyon vonzó volt. Emlékszem, ő azt mondta, ne azért szeressem, amit megvesz, hanem önmagáért, a lényéért. Ez így ment hónapokig, őrlődtem és bűntudatom volt. Fél évre rá már éreztem, hogy ha nem döntök, akkor ebbe tönkre fogok menni.
Elutaztam Párizsba egyedül, kikapcsoltam a telefont és a számítógépet, és csak magamra figyeltem. A saját érzéseimet monitoroztam, majd egy hét után döntöttem.
Mivel egész héten az új kapcsolat dolgozott bennem, ő hiányzott, neki kötöttem egy sálat, és a tőle kapott portugál fado zenét hallgattam, így már egyértelmű döntést tudtam hozni. Tudtam, hogy ezzel a döntéssel megsemmisítem a volt páromat, aki nem érdemelte ezt tőlem. Ugyanakkor egy másik dimenzió nyílt előttem, amiben tudtam, hogy nagyon jól érzem majd magam.
Idestova már 10 éve harmóniában élek a párommal és önmagammal. A döntés keserves volt, de aztán minden jóra fordult. A volt párom is azonnal talált egy olyan kapcsolatot, amiben azóta is boldogan él.
Tamara azonban elutazott és magába mélyedt. Pont azt tette, amit ilyenkor a lehető legjobb tenni. Kizárta a külvilágot, csak magára figyelt és nem a barátnők véleményére alapozta a döntését – hiszen ők nem tudhatják, hogy neki mi a jó. Mert azt, hogy nekünk mi a legjobb, azt csakis mi tudhatjuk, ha rendelkezünk megfelelő önismerettel.
A párunk és az önmagunk tisztelete, az önismeret és felelősségvállalás segít abban, hogy az érzéseinket akkor is felvállaljuk, ha ezzel fájdalmat okozunk. Mert ha nem vállaljuk fel, akkor sincs másként, csak az idő múlásával egyre jobban sérülünk és keserűbbé válik a helyzet. Mélyülnek a megszerzett sebek, méltatlanná válik hozzánk a kapcsolat.
Ha azt érezzük, megérett a helyzet a szakításra, akkor lépni kell. Igaz, a döntéshez is egy hosszú út vezet, de amikor már bizonyosságot nyertünk, akkor muszáj megtennünk a magunk a párunk, valamint a párkapcsolatunk méltósága érdekében.
A cikk szerzője Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus, pár- és szexuálterapeuta. A Babes – Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán végzett, mint pszichológus. A Magyar Családterápiás Egyesület család- és párterápiás képzését követően a Semmelweis Orvostudományi Tudományegyetem posztgraduális képzésén tanult szexuálterápiát. Tagja a Magyar Családterápiás Egyesületnek és a Szexológiai Tudományos társaságnak, valamint a Magyar Szimbólumterápiás Egyesületnek.
