Kemény vagy, mint a bolti zsír – túlélési útmutató egyedülálló anyáknak

A legnagyobb tanulság számomra az volt, hogy az egyedülálló anyaság nem a világ vége. A világ vége az, amikor szobanövényként élünk egy emberrel együtt. Elvegetálunk napról napra, igazából már ránézni sem nagyon szeretünk, még az is lehet, hogy olykor bánt érzelmileg, vagy fizikailag terrorizál. Nem kampányolok a válás mellett, boldog házasságban élni a világ legjobb dolga lehet, inkább csak azoknak szeretnék üzenni, akik bármilyen okból egyedül nevelik a gyerekeiket, vagy már látják, hogy az lesz a vége a házasságuknak, hogy magukra maradnak a gyermekeikkel.

Az üzenet röviden annyi, hogy ne félj, mindent, de tényleg mindent meg fogsz oldani.

Amikor egyedülálló anya lettem, akkor egyáltalán nem jött a nagy felszabadultság érzés, sem a megkönnyebbülés vagy a felhőtlen öröm, hogy most aztán azt tehetek, amit akarok, nem feszül ellenem senki. Ahelyett, hogy kövek gördültek volna le a szívemről, inkább egy egész hegy zuhant rám, ahogy megéreztem a mindent beterítő felelősség súlyát. A reggeli kakaótól kezdve a tiszta ruhákon át a napi betevő falatig minden feladat az enyém lett. Nem lehetett senkit sem hibáztatni, ha valami balul sült el, nem döntött senki helyettem, nem szaladt le más a boltba, ha elfogyott a kenyér vagy a tápszer.

Azt hiszem, az első pár hétben ámokfutottam csak, valahogy túléltem a napokat, az életünk káosz volt, a lelkem pedig olyan, mintha egy atombomba robbant volna fel benne. Azt hittem, ennek sosem lesz vége, már nem lesz jobb, itt maradtam egy nagy, saját magam emelte szarkupac tetején, és most esélyem sincs eltakarítani a romokat.

Aztán belerázódtunk mindannyian. Lépésről lépésre, egyik lábat a másik után, napról napra, apránként.

Három hónapig tartott, mire magamhoz tértem, és körülnézve azt láttam, hogy minden renden van. Bűvös mondat ez, ha eljön, akkor végtelen nyugalom száll meg. Minden rendben van. Most már tudok mosolyogni és felszabadultan játszani a gyerekeimmel. Örömöt lelek a szürke hétköznapokban. Ahhoz, hogy idáig elérjek, át kellett mennem a sötét időszakokon, de olyan tapasztalatokkal gazdagodtam, amiket jól tud hasznosítani bárki, aki egyedül neveli a gyerekeit.

A legfontosabb és legelső, amit meg kell tanulni egyedülálló anyaként, hogy ne nézzünk messzebb egy napnál.

De tényleg. Eszedbe se jusson, mi lesz holnapután. Ahogy egy barátnőm fogalmazott, aki szintén egyedül van a gyerekeivel: “ha messze akarnék nézni a jövőbe, akkor eret vágnék.” A legapróbb feladatokra kell lebontani az előttünk tornyosuló nagy halom problémát, és mindig csak egyet megoldani. Aztán a következőt, majd jöhet a harmadik lépcső. Nem lehet felugrani egyből a tizedik emeletre, végig kell előbb lépdelni minden egyes lépcsőfokon.

Ha belemegyünk az olyan gondolatmenetekbe, hogy “mi lesz, ha megbetegszem?” vagy “mi lesz, ha elvesztem a munkám?” esetleg “hogyan oldom meg, ha az egyikkel otthon kell maradni, de a másikat iskolába kell vinni?” és a legkínzóbb kérdés mind közül: “mi lesz, ha ELFOGY A TEJ?”, akkor csak elkezdünk aggódni, rágódni, pánikrohamot kapunk, majd inkább leülünk az ágy szélére és elbőgjük magunkat. Nincs “mi lesz ha…”, csak az van, ami előttünk van most épp. Most épp át kell pelenkázni a legkisebbet, most épp tízórait kell csinálni, most épp nyivákol a macska, hogy éhes, most épp szét kell választani a két nagyot, mert már megint úgy összevesztek, hogy félő, hogy vér fog folyni. Rendkívül fontos, hogy ebben a helyzetben elsajátítsuk ezt a képességet, hogy csak egy lépést nézzünk előre, és olyan apró feladatokra bontsuk le az életünket, amilyen aprókra csak bírjuk.

Tervezz, tervezz, tervezz!

Látszólag ellentmond az előző pontnak, pedig kart karba öltve jár vele igazából. A apró feladatokat tervezéssel tudjuk kitűzni magunk elé. Például, ha kevés a bevételünk egy férj keresete nélkül, akkor napokra leosztva kiszámoljuk, mennyit költhetünk egy nap ételre. Készítünk havi beosztást, amiben elkülönítjük a pénzeket, mire mennyit szánhatunk abban a hónapban. Vagy ha a házimunkára nincs idő, és úszik a lakás, akkor a gyerekekkel közösen le lehet ülni és átbeszélni, kinek mi lesz a feladata, és melyik napokon felel ő a macska megetetéséért, tej vásárlásért, felsöprésért – attól függ, mekkorák a gyerekeink. Nálunk a gyerekek szép táblázatot rajzoltak, amibe beírták, kinek mi a feladata, engem is beleértve. Így számukra is könnyen követhető, és nekem sem kell fejben tartanom, mit kell aznap megcsinálnunk.

Konkrétan vérprofi időzsonglőrré kell válnunk.

Minden tevékenység meg van tervezve, szépen egymás után sorban jön ugyanabban az időpontban a gyerekek ébresztése, tízórai-készítés, mosás berakása, öltözés, útnak indítás, teregetés, munka, babaaltatás, ebédkészítés és így tovább. Még a szabadidőmet is betervezem a napirendbe tudatosan, hogy el ne feledkezzek magamról a sok teendő között. Mindig egy lépéssel a gyerekeink előtt kell járni, hogy biztos kézzel tudjuk őket átvezetni a napjainkon.

A mosollyal teli egyedülállósághoz – meg úgy általában az élet élvezetéhez – el kell sajátítanunk azt a képességet, hogy örülni tudjunk minden apróságnak.

Amikor amúgy nem látjuk a jövőt, fogalmunk sincs, hogyan oldjuk meg az előttünk álló éveket egyedül, akkor azt tartja szinten bennünk az örömérzetet, ha észrevesszük a kis hétköznapi csodákat.

Például lehet annak örülni, hogy ma sem késtünk el az iskolából, van még a doboz alján kávé reggelre és különben is, milyen szép a mosolya a gyermekünknek. Örülhetünk az öleléseiknek, a plüssállatnak, amit este elrejtenek az ágyunkban, hogy vigyázzon ránk, meg annak is, hogy még találtunk egy fogkrémet a szekrényben, mert elfelejtettünk a múltkor venni a boltban. Minden reggel örülök a nyugalomnak, ami körülvesz és a csendnek, amikor épp csak ébredezve mindannyian bambulunk ki a fejünkből. Nem a hiányra kell fókuszálnunk, hanem annak örülnünk, ami itt van most nekünk.

Ha pedig már az örömről beszélünk, akkor meg kell találnunk azokat a tevékenységeket, amik boldoggá tesznek.

Nyilvánvaló, hogy nem egy új párkapcsolat tesz majd boldoggá, mert most vagyunk épp túl egy szakításon, amit el kell gyászolnunk. Meg amúgy sem létezik olyan, hogy egy másik embertől boldoggá válnánk. Viszont megtalálhatjuk a boldogságot egy egész sereg dologban, lehet az valamilyen kreatív tevékenység vagy a futás, esetleg sütik sütése vagy az írás… legyen valami, amin keresztül elérjük a teljes agyban kikapcsolást, a flow élményt. Mindennap juttassuk magunkat ehhez az élményhez, nem baj, ha emiatt halomra állnak majd a konyhánkban a habos sütemények vagy már annyi origami madarunk lesz, hogy lapáttal kell utat vágni köztük. A lényeg, hogy ha naponta csepegtetünk magunknak ebből a fajta kikapcsolódásból, akkor csendes, nyugodt boldogságélményben lehet részünk és lesz mit várni mindennap.

Ünnepeld meg magad, mert más nem teszi meg.

Mivel egyedülállók vagyunk, ezért nyilvánvaló, hogy nincs mellettünk napi szinten senki, aki pozitív megerősítésekkel növelhetné az önbizalmunkat.

A saját vállunkat kell minden egyes megoldott feladat után megveregetnünk és azt mondani magunknak, hogy “szép volt, kislány, csak így tovább, megy ez neked, kemény vagy, mint a bolti zsír”. Vagy valami hasonlót. Folyamatos öndicséretben fürdessük magunkat, hiszen lehetetlen problémákat kotrunk el az útból, és kibogozzuk a kibogozhatatlan csomókat is, hát hogy a viharba ne érdemelnénk meg a dicséretet.

Nyugodt szívvel ajándékozzuk meg magunkat, akár minden nap, én például kifejezetten szeretek magamnak virágot venni és gyönyörködni benne, tudva, hogy azért kaptam, mert egy újabb napot vittem végig sikeresen. Például ma is tisztán és jóllakottan feküdtek le időben a gyerekeim. Kell ennél több, hogy a világ legsikeresebb egyedülálló anyukájának érezzem magam?