“Emlékszem, egy átlagos csütörtöki munkanap volt. Reggel munkába menet még azt tervezgettük, hogy milyen színű legyen a nappali fala, hogy hétvégén megnézzük a téli Balatont, hogy elvisszük a kocsit szervizbe, este pedig beülünk egy mozira a Puskinba. Aztán nem így alakult. Még ebéd előtt közölték veled, hogy 12 év munkaviszony után már nincs többé szükség rád. A jövő hónapot már meg sem kell kezdened.
Váratlanul ért, nem számítottál rá. Kihúzták a lábad alól a talajt. Nem mondtad, de láttam, megalázó és méltatlan számodra mindez. Hosszú idő után újra megtapasztaltad, milyen az igazságtalanság – az a fajta, amit nem lehet megemészteni, amit túl lehet élni, de megérteni, feldolgozni soha. Munkahelyed motorjának egyik legfontosabb alkatrésze voltál, amit csak úgy elhajítottak, mert valaki, akinek így tartotta kedve, érdeke így döntött. És joga volt hozzá!
Megtörtént. A döntés ellen fellebbezni nem lehet. Magadra hagyott a biztosnak hitt rendszer, kilökött: kezdj az életeddel, amit akarsz!
Oldd meg!
Lépj tovább!
Dolgozd fel!
Nem nagy ügy. Mással is megtörtént már. Senki nem halt még bele egy kirúgásba – de az se baj, ha igen, mert ki nem szarja le?
És tényleg. Kár ezt ragozni.
De nem lehet nem ragozni, mert a világod, a lelked, a hited épp atomjaira hullik szét, mert nyakadba akasztották a táblát: MUNKANÉLKÜLI, ami egyik napról a másikra hirtelen elvett tőled mindent. Nincs hova elindulni hétfő reggel, nincs miért telefonálni, öltönybe bújni, cipőt fényesíteni, körmöt rágni, listát írni. Hirtelen más lett minden, mintha egy másik emberrel cseréltél volna életet.
Tudom és érzem, nem találod a helyed. A szemed elárulja, gondolatok ezrei söpörnek végig a fejeden, vívod a harcot a démonjaiddal, akik egyre mélyebbre taszítanak a kétségbeesés és a depresszió csúszdáján. Félsz, mert nem tudod, hogyan tovább. Az eddig biztosnak hitt stratégiád nem vált be. Hogyan kell a munkanélküliség ösvényén közlekedni? Nincsenek táblák, nincsenek kapaszkodók, csak a bizonytalan talaj a lábad alatt, a zord idő, ami napról napra megtépáz, kikezdi a hited, a férfiasságod, a kitartásod. Hogyan hát tovább?
Nem tudom a választ. Még nem, de kérlek, állj meg egy pillanatra! Ülj mellém, és nézd meg magad, az életedet kicsit kívülről! Próbáld elmondani, mit látsz!
Nem megy? Persze, ez most természetes! Majd én segítek!
Egy férfit látok. Egy kör közepén áll, körülötte számra pontosan öt ember, akik egymás kezét fogják miközben a férfit nézik. Valamennyien különlegesek: erősek, tiszták, jók – de ami ennél is fontosabb: tombol a szemükben a szeretet. Szeretik azt a férfi, akire most vigyázó szemekkel néznek.
A férfi mindezt nem látja. Eltévedt, a kiutat keresi, a lábai már alig tartják, de nem látja, el nem eshet: mindegy, melyik irányba zuhan, ez a kör burokként védi, újra és újra felemeli őt. Ebben a körben ő nem A MUNKANÉLKÜLI VESZTES, nem!
Ő egy édesapa, akit gyermekei mindenek felett imádnak, akik számára ez a férfi a szikla, az erő, a tudás, a fantázia és a határtalan játék forrása.
Ő egy fiú, aki édesanyja számára egyet jelent a mindenséggel, az élettel, akinek minden rezdülését, lélegzetvételét érzi.
Ő egy barát, akiért barátja nemcsak a fél karját adná oda gondolkodás nélkül.
Ő egy igaz férj, aki felesége igaz társa, barátja, szeretője, szerelme, cinkosa és megmentője.
Nézz bele mélyen ezekbe a szemekbe, Kedvesem, és lásd, mennyivel több vagy te egy dolgozó vagy éppen nem dolgozó embernél! Vedd észre, mennyire buta dolog egy szerencsétlen életkörülmény miatt mélységesen leírni magad. Vedd észre, az életedhez és ehhez az öt emberhez képest mennyire aprócska és jelentéktelen az a fecni, ami munkaviszonyod megszűnését részletezi. Vedd észre, mennyire erőtlenek néhai főnököd mondatai. Vedd észre, hogy nem egy munka határozza meg, hogy ki vagy!
Állj meg, pihenj meg, és gyűjts erőt! Jó kezekben vagy!”
Még több nyílt levél az NLCafén!
- Nyílt levél a párom elviselhetetlen kislányához
- Nyílt levél a szeretőm feleségének
- Levél a párom kisfiához
