Már nem akartunk egymástól semmit, már ő sem akart tőlem semmit. Elengedett, vagyis elmentem, és nem kérdeztem tőle, hogy ehhez adja-e az engedélyét. Egyszer egy napon, nem is oly rég, megfogtam kislányom kezét, és ölembe vettem kiskutyámat, és elindultunk. Elindultunk az új életünk felé. Mert élni akartam és a lelkem figyelmeztetett, ha nem teszem meg ezt a lépést, a válást, akkor vége lesz mindennek. Elindultam, mert mennem kellett, mert nem volt más választásom, mert nem maradhattam. 15 évig folyamatosan gyártottam az álokokat arra, miért is maradok. Azon a napon azonban megleltem azt az egyetlen érvet: amiért elindultam. Útra keltem az életért, útra keltem az életemért…
Válás: az ítélet jogerős
Szűk folyosó vezet a váláshoz, a tárgyalóteremhez. Amikor befordultam az üvegajtóhoz, megláttam őt. A férjemet, akinek ha minden jól megy, már csak egy óra erejéig leszek a felesége. Nem számítottam rá. Sok mindenre gondoltam, de arra nem, hogy ő is ott lesz. Meglepődtem magamon. Nem éreztem semmit. Sem fájdalmat, sem örömöt, semmit, csak a meglepetés ereje hatott rám. “Te mit keresel itt?” – kérdeztem tőle. De nem jött válasz, elfordult, tekintete az udvaron ugráló verebeket nézte. Én álltam ott pár lépésre tőle, mégis oly távol voltunk. Elmúlt. Minden elmúlt és már beszélni sem akarunk egymással. Elvesztette felettem az irányítást és már nem tud a markában tartani, már nincs hatalma felettem, már nincs az életem a kezében. Így már nem akar velem beszélni, mert már nem fűzi érdeke hozzá.
A folytatásért kattints a Léleksuttogó caféblogra!
