Örömmel csúszkáltunk, játszottunk a hóban, kis szánkónkon – dombok híján – egymást húztuk. Ha elestünk is, nagyokat nevetve folytattuk a játékot. Az igazi móka akkor kezdődött, amikor a szomszéd bácsi a tanyájukra igyekezve befogta a lovakat a nagy szánba, mi, gyerekek pedig hozzákapcsolhattuk szánkóinkat: vágtának éreztük a lovak futását, szinte velük szálltunk mi is. Aztán, ha kanyar jött, vagy tényleg nekiiramodtak a lovak, csak elengedtük a szánkónk kötelét, az kicsúszott a nagy szán végén lévő karikából, mi pedig vagy eldőltünk a magas hóba, vagy az útra huppantunk. Pista bácsi aztán vagy bevárta, míg futva utolérjük, vagy a visszafelé vezető úton összeszedett bennünket. Piros volt az arcunk az éles, friss levegőtől, boldogan értünk haza.
A hosszú, téli havas esték sem tűnnek – így utólag sem – unalmasnak. Együtt volt a család: kukoricát morzsoltunk, a vetőmagokat válogattuk és készítettük elő a tavaszi munkákhoz, varrtunk, stoppoltuk a lyukas harisnyákat, zoknikat – szóval mindig volt tennivalónk. Közben pedig hallgattuk nagyapó vagy édesapám meséit, igaz történeteit, családunk tanulságos eseteit. Télen mindannyian egy szobában aludtunk, hiszen csak ott volt búbos kemence, azt a szobát lehetett fűteni (csutkával, kukoricaszárral, néha fával). Ott volt a sparhelt, a főzés és étkezés is ott zajlott, a leckét is ott írtuk, és ott állt édesanyám varrógépe is, amin napközben dolgozott. A nagy, kékeslila öntöttvas fazékban még reggelre is langyos maradt a víz a mosakodáshoz. A téli örömökhöz illatemlékek is tartoznak: a sok egyszerű, de jó ízű étel, ami a kemencében sült vagy főtt meg, a disznóvágás utáni finomságok, amivel nem tudtunk betelni, a hársfatea vagy a frissen kibontott befőttek illata – örülni tudtunk mindennek!
A folytatásért kattints a Régiségeknek caféblogra!
