“Nem is akartam elmenni arra a családi vakációra. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy órákat töltsek egy kocsiba zárva a férjemmel, aki úgy kezelt, mintha egy nagy kupac szemét lennék. Mellette pedig egy duzzogó hároméves és egy hasfájós háromhetes gyerek is nehezítette az utazást. Mégis ott voltam, sőt hajlandó voltam vezetni is, amíg a kisbabám a hátsó ülésen bőgött, a férjem pedig ordítozott velem. Fojtogatott a tehetetlen kétségbeesés, a helyzet súlya alatt szinte fulladoztam. Próbáltam felsorakoztatni az összes pozitívumot, hogy meggyőzzem magam: »A család az család. A bátyám szeretné, ha látnám, hova jár egyetemre, és a családtagoknak az a dolguk, hogy támogassák egymást.«
Hazudtam saját magamnak, hogy jobban érezzem magam.
A legutóbbi családi vakáció katasztrófába torkollott. A férjem és a bátyám az egyik este elmentek inni, és olyan részegen jöttek haza, hogy a bátyám végighányta a hotelt, a férjem pedig elájult félig kilógva a liftből. Úgy kellett bevonszolni a szobába, az összepisilt nadrágjában, majd egész éjjel vigyázni rá, hogy ne szökjön meg és vesse magát az óceánba. Az ezt követő reggelen könyörögtem a szüleimnek, hogy segítsenek nekem elválni. Otthon lévő anyaként két pici gyerekkel, akik közül az egyiket még nem lehetett bölcsibe adni, szükségem lett volna segítségre ahhoz, hogy egyedül tudjam nevelni őket.
De támogatás helyett azzal a szokásos válasszal találtam magam szemben, hogy »Segítünk abban, hogy elmenjetek párterápiára, de egy válást sosem fogunk támogatni«. Nem is tudom, minek kérdeztem meg őket, a válaszuk mindig ugyanez volt.
Tisztában voltak vele, hogy bántalmazó kapcsolatban élek, hogy a férjem számtalanszor megcsalt már, hogy pénzmosással foglalkozik, és hogy drogfüggő.
De a »tökéletes család« képbe nem fért bele nekik, hogy elváljak. Úgyhogy ott álltam, újra egy családi vakáció előtt, amit annyira vártam, mint egy halálos ítéletet. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy elrejtsem az érzelmeimet, hogy ne sírjak, és reméltem, hogy ha a családom képes úgy viselkedni, mintha minden rendben lenne, akkor talán nekem is sikerül.
Amikor megérkeztünk a hotelbe, a hároméves lányom a medence láttán ugrált örömében, rögtön elkezdett nyúzni, hogy menjek vele úszni. Éppen az öccsét szoptattam, így kérdő tekintettel néztem a férjemre, hogy átvenné-e tőlem a fürdést a lányunkkal. Annyit válaszolt, hogy »nem«. Ennyi. Egy másik feleség talán érvelt volna, megpróbálta volna meggyőzni a férjét, de az én megtört lelkem már nem küzdött, csak elfogadtam, hogy nemet mond, ahogy mindig. Az egyik kezemmel tartottam a mellemen a babámat, a másikkal felsegítettem a fürdőruhát a lányomra, majd átadtam a fiamat az anyámnak, és elvittem fürdeni a gyermekünket. Belenézve a tükörbe megláttam magam fürdőruhában, néztem a hasamat, ami három hete még otthont adott a fiunknak. A férjem felnézett a tévéről, és annyi mondott, hogy úgy nézek ki, mint egy bálna fürdőruhában. Milyen kedves.
Beugrottam a medencébe, lesüllyedtem az aljára, és ott sikítottam, hogy ne hallja senki.
Addig maradtam a lányommal a medencében, amíg már biztos voltam benne, hogy sírás nélkül, a megmaradt büszkeségemet összeszedve, vissza tudok menni a szobánkba. Amint visszaértünk, elmentem zuhanyozni, amikor fényképezőkattintásokat hallottam. A férjem ott állt, és engem fotózott a telefonjával, ahogy zuhanyzom. »Megörökítem, milyen kövér vagy. A celebek személyi edzőkkel csinálják végig a terhességüket, hogy szülés után beleférjenek a régi ruháikba, tudtad? Csak bebiztosítom magam, hogy soha nem fogsz elhagyni.«
Meg sem kellett volna kérdeznem, miért fotóz, tudtam, hogy zsaroláshoz készíti a képeket rólam.
Átmentem a szüleimhez, akiknél a fiam aludt. Az anyám, amikor látta, hogy sírtam, kikérdezett, hogy mi történt, amivel jól meg is lepett, mert általában annyira sem érdeklem, mint a sarokban álldogáló fikusz. Mindenesetre elmeséltem neki az utóbbi egy óra történéseit. Annyit reagált, hogy »Hm, a férfiak furcsák«. Majd a kezembe nyomta a fiamat, és nem szólt többet.
Később a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy menjek el velük este egy bárba, csak mi hárman. De semmi kedvem nem volt velük tölteni az estét, azt pedig végképp nem akartam, hogy a férjem egyedül maradjon a gyerekekkel, úgyhogy elsőre nemet mondtam a meghívásra. Ám annyira erősködtek, sőt még a nagynénémet és a nagymamámat is bevetették, hogy majd ők vigyáznak a gyerekekre, hogy végül elmentem velük. Alig jöttem el a szobánkból 25 perce, amikor már csörgött a telefonom, a férjem ordított bele, hogy nem tudja senki elhallgattatni a síró babánkat. Innentől kezdve minden öt percben felhívott, hogy menjek azonnal vissza a szobánkba, mert
sír a baba, és mert különben sem érdemlem meg, hogy kimenőt kapjak.
A bárban elmeséltem az apámnak, hogy mi van velem, mi folyik a házasságomban. A reakciója annyi volt, hogy visszavitt a szállodába, ahol engem kitett, a férjemet pedig elvitte magával inni. Álomba sírtam magam. Majd mikor a férjem hazaért hajnal háromkor részegen, és szexelni akart, bezárkóztam a fürdőszobába. Addig ott maradtam, amíg már hallottam, hogy egyenletesen horkol. Másnap reggel az autóban ülve elkezdte felemlegetni az előző estét: »Miért mentél el? Egyedül hagytad a babát. Nincs jogod arra, hogy szórakozni menj, és ne a gyerekeiddel legyél. Szerinted a jó anyák így elhanyagolják a gyerekeiket?«
Nem szóltam semmit. Nem azért, mert ne lett volna mondanivalóm. Csak nem kellett semmit mondanom, már rég nem számított már, hogy mi a véleményem. Amikor elkezdett velem kiabálni, hogy »önző picsa« vagyok, sírva fakadtam, ő erre még jobban ordított és az arcomba köpött. A kocsit közben nem bírta irányítani, így összevissza kacskaringózott az úton. Megcsörrent a telefon, az anyám hívott a mögöttünk lévő autóból, hogy húzódjunk le, és szálljak át hozzájuk a gyerekekkel. Megkönnyebbültem, hogy most már talán az én oldalamra állnak és segítenek megszabadulni attól a szörnyetegtől, akihez hozzámentem. De anyám csak annyit mondott, hogy »Láttuk, hogy kiabál veled, nem kellett volna annyira felidegesítened, nem tesz jót az ilyen jelenet a gyerekeknek«.
Hogy én ne idegesítsem fel? Hogyan lett ez az én hibám?
A vakációnk utolsó napján egy vízesés mellett ebédeltünk, nekem pedig csak az járt a fejemben, hogy milyen jó lenne belevetni magam és véget vetni ennek az egésznek. A hároméves lányom sírása rángatott vissza a valóságba, akivel épp üvöltözött a férjem, majd lekevert neki egy hatalmas pofont olyan erővel, hogy az arcán egy nagy vörös csík maradt. A szüleim ennek is a tanúi voltak, de még ez sem hatotta meg őket. Mikor újra könyörögni kezdtem nekik a búcsúzáskor, hogy segítsenek megszabadulni ebből a házasságból, annyi volt a válaszuk, hogy »Próbálkozz kicsit jobban. Nem könnyű megtanulni, hogyan kell jó feleségnek lenni és te mindig is nehéz eset voltál«.
Szerencsémre végül a férjem oldotta meg a problémát: elhagyott hat hónappal a vakációnk után egy másik nőért. A szüleim természetesen engem hibáztattak érte, mert biztos nem adtam meg neki mindent, amire egy férfinek szüksége van. Én pedig nagyon sokáig el is hittem, hogy minden az én hibám, de a bántalmazás épp erről szól: elhitetni a másikkal, hogy nem ér semmit, hogy folyton rosszat csinál, manipulálni, kételyeket támasztani benne önmagával szemben, és átvenni fölötte a hatalmat. Azóta viszont nemcsak a volt férjemmel, hanem a családommal is megszakítottam minden kapcsolatot. Végre ráébredtem, hogy a családon belüli erőszak nemcsak a házastárs felől érkezhet, hanem a saját családod felől is.”
Olvass még többet a családon belüli erőszakról:
- Szavak, amik összetörik a szívedet
- Családon belüli erőszak áldozatai bátran mosolyognak a kamerába
- 7+1 sokkoló kampány, amelyek a nők elleni erőszakra hívják fel a figyelmet
