Nyolc év felfoghatatlanul hosszú idő. Ennyi időt kaptunk. Együtt. Egymás életében. Aztán, mint egy rozoga fogat, egyszerűen kihúztak belőlem. Vége. Nem voltál többé. Rutinműtétnek indult, én mégis azt hittem, hogy belehalok. Tudod, ilyen szerelmet egyszer dob az élet, és ha visszaveszi, soha nem leszel már olyan, mint előtte. Harcedzett amazon válik belőled, de a lelked már soha többé nem tér magához.
Ha becsukom a szemem, mind a mai napig emlékszem arra a pár másodpercre, amikor megérkeztél az életembe: ritkán, de a fontos pillanatokban mindig lassított felvételben történnek velem az események: benyitottál az irodába, az idő megállt, a világ lefagyott, csak a lábaim remegtek, és döbbenten meredtem rád.
Valahonnan a távolból hallottam, hozzám szólsz, de nem jöttek ki szavak a számon. Egy kis idő után aztán sikerült visszazökkennem, és akkor már pontosan tudtam: megérkeztél mellém.
Első találkozásunk után gyorsan történtek az események: végtelen randik, hosszú csókok, virágok, átszerelmeskedett, bódult éjszakák – elsodort minket a szenvedély, a szerelem. Emlékszem, már a második éve tartott az édes vágta, amikor egy kis időre kiemeltem fejem a kettőnket borító rózsaszín ködből, más nőket láttam ott, a féltékenység keserű ízét éreztem a számban – és annyira nem tetszett, amit láttam, hogy gyorsan vissza is húzódtam a mi szerelmes lepedőnk alá.
Lebegni és szeretni akartam. Téged: azt a férfit, akinél szebbet, jobbat, okosabbat, humorosabbat, szerethetőbbet, érzelmesebbet, igazabbat elképzelni sem tudtam. Még négy évig hittem benned, kiszíneztelek, magasra emeltelek – aztán egy újabb sokk után (talán emlékszel, megcsaltál) befizettem még két év hullámvasútozásra.
Ha visszatekintek kettőnk életére, most is azt mondom, nem csináltam volna másképp. Talán az utolsó két évet kellett volna kihagyni, de annak már lőttek. Gyönyörű éveket, érzéseket, élményeket kaptam tőled.
De a szerelmi történetek nem tudnak csendben elhalni, nem, drámával kell zárni őket. Ezt a befejezést választottad te is, elragadott tőlem egy fiatal szőke lány két szép hosszú combja. Nem tehettél róla, beleszerettél, megértettem – csak jó lett volna, ha elmondod. Emlékszem, amikor lebuktál, megint lelassult minden, forgott velem a világ, és nem akartam mást, csak hányni. Amikor újra elindult az óramutató, már tudtam: vége.
Pontosabban a végére még várnom kellett fél évet: nem kis erőfeszítésembe – és nem kevés alkoholba – került, hogy gyökerestül kitépjelek magamból, de végre eljött az a gyönyörű nyári nap, amikor arra ébredtem, hogy az első gondolatom nem te voltál, hanem a futócipőm – a gyógyulás örök szimbóluma. Újra elindultam: Matisyahuval a fülemben faltam a kilométereket, és ömlöttek a könnyeim a boldogságtól. Élni akartam, de már nélküled!
Szépen egyenesbe jöttek a dolgaim, a depresszióval és a kezdődő alkoholizmusommal megküzdöttem, nem akartam már meghalni. Kivirultam, testem újra megizmosodott, újra elkezdtem emberek közé járni, jókat enni, ismerkedni – élni. Újra egy bábu lettem férfiak és nők társasjátékában, engedtem, hogy udvaroljanak, randira hívjanak, és életet leheljenek abba a nőbe, akit eltemettem.
Az egyik randi aztán kicsit hosszabbra sikerült, mint terveztem. Már egy éve tart, és még mindig benne lebegek. Ez is egy szép szerelmi történet, igaz, nincs benne lángolás, hajtépős szenvedély és könnyek, helyette van megértés, odaadás, odafigyelés és tisztelet – az a fajta összekapcsolódás, amit soha nem ad csak úgy fel az ember, még akkor sem, ha a régi nagy szerelem kopogtat az ajtón, és igyekszik elhitetni, hogy minden újrakezdődhet.
A hosszú combú szőke lány három hónap után elillant mellőled, te pedig hirtelen felismerted: én vagyok az igazi. Szépen kéred, kezdjük újra! Nyolc évet nem lehet csak úgy elhajítani. Mindenki érdemel még egy esélyt! Megjavultál! Engem akarsz! Csak engem! Senki mást!
Hiányzik az illatom, az érintésem, a közös estéink. Nem tudsz, és nem akarsz nélkülem élni. Közös otthonról, gyerekről magyarázol, a szenvedélyes összeolvadásainkkal jössz. Véget nem érő szerelmes e-maileket írsz, a gyenge pontjaimat ostromlod, a lelkiismeretemmel játszol – miközben észre sem veszed, hogy belerondítasz valami szépbe.
Nem tagadom, a felbukkanásod hatására teljesen megzuhantam, de voltam olyan okos, hogy ezúttal már nem színeztem ki a történetünket, a jó helyett azokra a pillanatokra emlékeztem vissza, melyekben megaláztál, elárultál, becsaptál és összetörtél. Ez hatott.
Újra előjött a régi hányinger, és megint elsirattalak. Ezúttal örökre, és nem engedem, hogy tovább kísérts! Nem vagy elég erős ahhoz, hogy lemondjak arról a jóról, amit egy másik férfitól kapok.
Engedj el végre!
Még több nyílt levél az NLCafén!
- Nyílt levél a nőnek, aki a volt férjem babájával várandós
- Levél a párom kisfiához
- Nyílt levél a szeretőm feleségének
