Hatodikos volt az a hajdúszováti kisfiú, aki felakasztotta magát múlt héten. Búcsúlevelében azt írta, hogy romlottak az iskolai jegyei, nem látott más kiutat, ezért akasztotta fel magát. 12 évesen! Szinte majdnem minden embernek volt már olyan munkahelye, ahová gyomorgörccsel ment be dolgozni. Ez sem normális, de az, hogy egy 12 éves gyermekben már megoldhatatlan állapotot okozzon a “munkahelye”, vagyis az iskola, az teljesen felfoghatatlan. Sokszor leírtuk már, hogy túlterheltek a diákok, de ez a jelenség túlmutat ezen.
Ha a magyar megfázik, máris rohan a háziorvoshoz, hogy felírja a köptetőt, meg a Sumetrolimot, de a lelkünkkel nem foglalkozunk. Nincs idő rá? Hagyjuk már. Így vagyunk kódolva? Képtelenek vagyunk figyelni a saját pszichés állapotunkra és másokéra.
17 éves voltam, amikor folyamatosan rosszul voltam a kémiaórák előtt. Nem voltam jó kémiából, pedig jártam magántanárhoz, hajnalig magoltam, mégis alig ment az átlagom hármas fölé ebből a tantárgyból. Nem volt érzékem/tehetségem hozzá.
Minden kémiaóra előtt hányingerrel küszködtem, görcsbe rándult a gyomrom, izzadt a tenyerem, forgott a világ, és biztosra vettem, hogy kiugrik a szívem a helyéről. Görcsöltem, rettegtem, hogy kihív felelni a krétadobáló “BigPista”, és égek majd, mint a rongy, mert totálisan hülyének éreztem magam abból a tantárgyból.
Aztán ott volt a közelgő érettségi, az, hogy a harmadik év végének a jegyei már beleszámítottak a felvételipontokba. És az én szüleim nem arról voltak akkoriban híresek, hogy a lelkizzünk egy kicsit a vacsoránál. Én nem mertem volna hazamenni, ha meghúznak kémiából. Akkor ott, nekem a világvégét, egy hatalmas családi veszekedést jelentett volna egy bukás.
Anyukám elvitt egy csomó orvoshoz, akik néztek maguk elé. Velem akkor senki nem közölt semmit. Ez mondjuk ’99 környékén volt, amikor még nem szedett minden második ember marékszámra Xanaxot, és falun laktunk, ahol a depresszióról azt gondolták, hogy egy új autósrádió. Szóval csak felnőttként jöttem rá, hogy azok a kis epizódok az életemben valószínűleg pánikrohamok lehettek. Hogy mitől múlt el nálam ez a folyamatos görcs? A nyári szünettől. Aztán a következő ősztől, amikor már nem voltak kémiaórák. Felnőttként pedig évekbe telt, míg megtanultam “leszarni” a dolgokat és “nem görcsölni” rajtuk.
De értitek?
Eljuthat odáig egy gyerek, hogy azt mondja: a világ végét jelenti egy kettes, egy bukás?
Ne jusson el. Figyeljünk arra, hogy ne jusson el.
