Mire az erdőszéli házhoz érek, már alig várom, hogy megtapasztaljam, milyen kisfiú Lénárt Márton Dániel, a cigány származású kisfiú, akit újszülöttként fogadott örökbe 2013 áprilisában a piliscsabai, háromgyermekes Lénárt házaspár. A válasz még várat magára, mert Réka, az anyuka, aki szívélyesen fogad, közli, hogy a legkisebb családtag még délutáni álmát alussza. A testvérek, Áron (9), Leisa (7) és Hanna (5) viszont kárpótolnak, korukhoz képest szokatlan, közvetlen barátsággal vesznek körül szinte azonnal. Rengeteg könyv, mennyezetig érő polcokon, és három vidám gyerek. Azonnal magával ragad a családi otthon szeretetteljes, nyüzsgő miliője.
“Majd tizennyolc évesen fogja kirabolni a családot”
Áron, a legidősebb testvér origami alkotásokat hoz ajándékba. Gondolt a fotósra, Gézára is. “Nézd, így születik a kisbaba” – mutatják a lányok egy ismeretterjesztő gyerekkönyvet lapozgatva. Réka elárulja, náluk nincsenek tabutémák, ahogy az élet hozza, mindent megbeszélnek, a lányok a saját szintjükön már azzal is tisztában vannak, hogy mi az a menstruáció. “Sosem hagyjuk bizonytalanságban a gyerekeket. Nyíltan beszélünk mindenről. Az örökbefogadás történetéről is. A testvérei a maguk módján megértik, hogy Márton nem vér szerinti családtag, más a származása. Sokat beszélgettünk velük erről már az előtt, hogy Márton megszületett, tudták, hogy nem az én hasamból bújt ki, ahogy ők, de épp úgy szeretjük, ahogy egymást. És ha eljön az idő, Marcinak is elmondjuk majd, hogyan került hozzánk. Mint ahogyan a barátaink, ismerőseink előtt is teljesen nyíltan beszélünk az örökbefogadásról. Persze vannak, akik egyáltalán nem értenek meg minket.”
Egészen szélsőséges megnyilvánulásokat is tapasztalunk néha. Hogy ahhoz képest, hogy cigány, nem is csúnya gyerek. Meg hogy majd amikor tizennyolc lesz, akkor fogja kirabolni a családot.
Réka és Márton (Fotó: Hernád Géza)
Az elutasító hozzáállás még inkább megerősíti a házaspárt abban, hogy ez az ő útjuk, hogy Mártonnak náluk van a helye. Előfordul persze néha olyan szituáció is, amire nem igazán lehet felkészülni. A múltkor Leisa egyik barátnője szólt rá Mártonra, aki felmászott a galériaágyra, ami egyébként tilos számára, hogy azonnal jöjjön le, mert különben elviszik a másik anyukájához.
“Az egész házban egy pillanat alatt fagyott meg a levegő” – meséli Réka. Ma már mosolyog a történteken. “Mit teszel, hogyan reagálsz ilyen helyzetben? Persze az érintett, Márton nem foglalkozott a kijelentéssel, fel sem fogta, miről van szó, a játék ment tovább, a lányok megbeszélték egymás között, hogy ez butaság. Az biztos, hogy a gyerekeket foglalkoztatja a dolog. Egy másik alkalommal a kislány bátyja volt itt nálunk, aki Áronnak fakadt ki: Hogy lehet, hogy Márton nem hiányzik az igazi anyukájának? Miért nem jönnek érte?”
A mi gyerekeinknek sosem volt kérdés, hogy Márton hozzánk tartozik, hogy igazi testvérként viszonyuljanak hozzá, hiszen ebbe nőttek, nőnek bele. Sőt, sokáig azt kellett elmagyarázni nekik, hogy a sokgyermekes családokban nem feltétlenül vannak örökbefogadott gyerekek is.
“Mártont sosem akarták kiközösíteni, és féltékenyek sem voltak rá soha, pedig újszülött korában még szoptattam is. Hanna akkor kétéves volt, már három hónapja nem szopott, de Mártont a mellemre tettem és újra beindult a tejem. Aztán persze Hanna is visszakéredzkedett néha.” Viktor éppen akkortájt járt sokat külföldre, Rékának az nagyon nehéz időszak volt, így bármennyire sajnálta is, csak három hónapos koráig szoptatta a kisfiút. “Nagyon strapás nyár volt, alig láttam a fáradtságtól, le is fogytam. Kárpótlásul viszont nagyon sokat hordoztam magamon kendőben Mártont, ami talán még többet jelentett a kötődés megerősödésében.”
Viktor a gyerekekkel társasozik (Fotó: Hernád Géza)
Betegen is megtartották volna
Közben Leisa szól, hogy Márton felébredt, Réka megy érte, kiveszi a kiságyból. A konyhapultra ülteti, miközben kávét főz. A kisfiú még álmos, de jókedvű, sőt pillanatok múlva már Gézának pózol. Kifejezetten szép kisgyerek, ráadásul az arcvonásai még hasonlítanak is a többiekére. Ha szőke lenne, fel sem tűnne, hogy esetleg nem vér szerinti családtag. “Örülök, ha mások is így gondolják, mert én igenis látom benne magunkat, számomra Márton és a többi gyerekem egy alomból valók. Már akkor igazi, szoros kötődést éreztem hozzá, amikor születése után először, magzatmázasan a kezembe vehettem. És bárhogy is alakult volna, attól a pillanattól fogva az anyukájának éreztem magam, aki felelősséggel tartozik iránta.”
Marci édesanyja többször tablettákkal próbálta megszakítani a terhességét, erősen dohányzott, ezért a komplikációkra számítva a babát programozott császármetszéssel hozták világra. Réka volt bent a szülésnél.
“Magától értetődő volt, hogy ő a mi babánk, és úgy gondoltuk, bárhogyan is alakuljanak a szűrővizsgálati eredmények, erről a babáról most már mi gondoskodunk. Szerencsére azóta sem derült ki semmilyen betegség. Amire genetikai hajlama lenne, amire lélekben már készültünk, hogy esetleg asztmás lesz, eddig egyáltalán nem jött elő. Viszont a mi családi hajlamunk, amiben mindhárom gyerek szenvedett, az ekcéma megjelent nála is. Temperamentumban a babakori Áronra hasonlít leginkább, bár Márton egy kicsit vehemensebb.”
Leisa, Áron, Hanna és Márton a családi albumot nézegetik (Fotó: Hernád Géza)
Réka és Viktor már az eljegyzésükkor megállapodtak, hogy bármennyi saját gyerekük lesz is, mindenképpen örökbe fogadnak egy cigány babát.
Már serdülőként jártunk olyan közösségekbe, ahol állami gondozott és sérült gyerekekkel foglalkoztunk. Láttuk, mennyivel nehezebben boldogulnak a gondozásból kikerülő fiatalok. Talán már akkor érlelődött a gondolata annak, hogy adoptálással jobb körülményeket és ezzel együtt jobb esélyeket biztosítsunk egy cigány kisgyereknek.
“Én Finnországban nőttem fel, és jártam Angliában is, ahol nagyon sok család számára az örökbe fogadás természetes dolog.” Rékáék fejében már az is megfordult, hogy nehéz helyzetbe került migráns gyerekeket vesznek magukhoz. Viktor arról mesél, hogy biztosan azért is természetes számukra ez a nyitottság, mert a családjukban ennek már hagyománya van. “Anyai nagyanyám saját nyolc gyereke mellé magához vette a háborúban árván maradt szomszéd gyerekeket, pedig a nagypapa halála után egyedül maradt, nagyon nehéz helyzetben.” Előkerül egy tavaly őszi fotó, amin több mint száz ember van, Mutti (ahogy Viktor édesanyját emlegetik) testvérei és azok gyerekei, köztük Viktorék. Egy másik képen pedig Viktor húgának családja, aki egy amerikai-tajvani férfihoz ment feleségül. Tökéletes multinációs vegyülés, gyönyörű gyerekek. “Látod, hogy hasonlít Márton az unokatestvéreire?” – mutat Réka a sötét hajú és szemű fiúkra.
Viktort, ahogy hazaért, lerohanták a gyerekek, előbb társasoznak, aztán előkerül a csocsó is. Közben Muttit várják, aki a hétvégére bevállalta a két kisebb testvért, Hannát és Mártont.
Nagyi és Márton zongorázik (Fotó: Hernád Géza)
Az anyósom számára sosem volt kérdés, hogy Márton ugyanolyan unokája, mint a vér szerintiek. Ő az, akivel a kisfiú nagyon közeli, szoros kapcsolatban van rajtunk kívül. Az én szüleim kezdetben aggódtak, hogy ha a baba nem lesz egészséges, nagy terhet veszünk a nyakunkba, de mára teljesen elfogadták unokájuknak Mártont
– meséli az anyuka, aki a négy gyerek mellett megpróbál néha a saját hivatására is időt szakítani, bár ez egyáltalán nem egyszerű. A klienseit egy pesti rendelőben fogadja, utaznia is kell. “Viktorral már korábban elhatároztuk, hogy bébiszittert fogadunk, aki itt lakik nálunk, és mivel szeretnénk, ha a gyerekek minél hamarabb megtanulnának angolul, amerikai au pairt keresünk. Reméljük, hogy sikerül találni majd valakit, akivel Márton is összebarátkozik.” Közben megérkezik a nagymama, Mutti, Márton pedig már a hátizsákját pakolja, látszik, hogy nagy örömmel alszik a nagyinál.
Mielőtt még megkérdezném, hogy ennyi gyerek mellett hogy jut idejük egymásra, Réka és Viktor elárulják, hogy a szombat estéket kettesben töltik, és ehhez a szokáshoz egy ideje következetesen ragaszkodnak. “Ápolgatni kell a szerelemvirágot – mondja mosolyogva Réka. – De szigorú szabály vonatkozik ám a szombati randikra – avatnak be. – Kikötöttük, hogy két témát minden körülmények között kerülünk: a gyerekeket és a munkát. Kezdetben ez egyáltalán nem volt könnyű, de aztán belejöttünk.”
Muszáj gratulálni ehhez a minden szempontból tudatos, mégis nagyon ösztönös, természetes családi élethez, de a családfő szerényen csak Luther tanításait emlegeti. Aki szerint a gyereknevelés, a család összetartása a legnagyobb kihívás és egyben a legszentebb dolog is.
Ha képes vagy jól vezetni a családodat, akkor bármit el tudsz vezetni
– búcsúzik az apuka, a lelkész, Viktor. Középkori elvek ezek, a tizenhatodik századból, ma mégis nagyobb szükségünk van rájuk, mint valaha.
