A keresztanyám, Klári húzta elő a múltkor a szekrénye mélyéről – a többi féltett családi ereklye mellől – a dédnagyapám megkopott levelét. Annyit tudtam, hogy idősebb Paár Sanyi, a dédapám a Don-kanyarban tűnt el 1943-ban, de ezt a levelet még sohasem láttam. Elképzeltem, ahogy az iszonyú orosz hidegben, fagyos kezekkel körmöli a papírra a családját nyugtató mondatokat a legnagyobb szörnyűségek közepette, ahova ember csak kerülhet.
A dédnagyanyám és a dédnagyapám régóta ismerték egymást, egy utcában laktak, és együtt jártak a ’30-as években a téti evangélikus színjátszó körbe, ahol a dédnagyapám vitte a címszerepeket, szinte mindig.
A falu rossza című előadás szereplői: hófehérben a dédnagyanyám, mellette pedig a dédnagyapám.
A Nyúl a bokorban című előadás: az alsó sorban középen nagy műbajusszal a dédnagyapám, mögötte áll a dédnagyanyám.
Sanyi többször megkérte Irén kezét, aki végül – akkor már idősnek számított – 27 éves korában igent mondott, és 1940-ben összeházasodtak. Egy évvel később megszületett az első gyerekük, Klári, az én keresztanyám. Aztán sajnos utolérte őket is a háború, ahogy egész Európát meg a világot.
A dédpapám kazánmosó volt a vasútnál, ahol a főnökei el akarták küldeni váltóőr tanfolyamra. Azt mondták, így megúszhatja a behívót, de ő azt mondta, hogy a váltóőr fél lábbal mindig a börtönben van, az akkora felelősség. És azt is gondolta, hogy a beteg lába miatt amúgy sem viszik majd el katonának.
Tévedett, behívtak mindenkit: a behívója 1942. november 3-ára szólt, a felesége, Irén akkor már a második gyereküket várta, a kis Sanyikát, az én nagypapámat. Az idősebb Paár Sanyi azt mondta, addig ki nem megy a frontra, amíg a kisbabájuk meg nem születik. A nagyapám megszületett éjszaka, ő pedig reggel már ment is a frontra. Eredetileg a Zoltán nevet akarták adni a babának, de a dédnagyapám végül megkérte a dédnagyanyámat, hogy legyen inkább Sanyika, így ha vele bármi történne, marad még a földön Paár Sándor.
Ez itt dédapám eredeti levele, pár szót nem tudtam elolvasni, de a fotók alatt leírtam nektek az üzenete majdnem teljes szövegét.
A dédnagyapám levele a Don-kanyarból, 1943 januárjából
***
“Drága Irénkém,
remélem, hogy a soraim a legjobb épségben találnak mindnyájatokat. Hála Isten én jól vagyok, nincs semmi bajom, itt vagyok az első vonalban, egy században vagyunk a Szalai Jánossal (és itt még sok nevet felsorol) sokan vagyunk tétiek. Itt van még az E. Pista és a L. Sanyi is ennél a századnál, de ők hátul a konyhásoknál, ezekkel is beszéltem. Adtak egy kis ennivalót, mert bizony sokat éhezünk.
Ma is vettem egy kenyeret 12 márkáért, ez magyar pénzben 21 pengő. Itt nagyon drága minden. De nem is igen lehet venni, sokat szenvedünk, épp eleget. Ha csomagot küldöl, töpörtyűt és pogácsát küldj, és piros gyufát. Most a Kozma Jóska odahaza van szabadságon, ha még odahaza lesz, mikor a levelet megkapod, küldj tőle csomagot, ha elhozza. Küldj tőlük egy fél liter törkölyt is, ha elhozzák.
Kedves Irénkém, ne aggódjatok, mert most nem olyan veszélyes a helyünk, magas hegyen vagyunk. A Don partján jó szolgálatunk van.
Egy nap hat óra szolgálat van, utána csak fekszünk lent a bunkerban. Oroszt nemigen látunk… az úton sokat kellett szenvedni, gyalogoltunk, de ha a jó Isten hozzá segít, mindent elfelejtünk. Majd a zsoldomat, ha lehet, hazaküldöm, legyetek nyugodtak. Vigyázok magamra, ahogy lehet. Írd meg, hogy a községházából a családi segélyt megkaptad-e, és hogy a vasúton lesz-e felmentés, az urat zavargassátok, hogy csináljon valamit, mert bizony jó volna megszabadulni.
A kosztunk az nagyon kevés. Ha az úr akar, tud segíteni, itt vagyok…gyalogezred, ..század. A tábori számom: .. erre írj. Ha lehet, küldj valamit, írjatok sokat, csókol mindnyájatokat: Sanyi”
***
Ennek a levélnek a megírása után nemsokkal sajnos eltűnt a Don-kanyarban. A hazatértek közül egy szemtanú azt állította, még látta bemenni egy házba, másnap reggelre a házból nem maradt semmi.
Olvassátok el Judit kolléganőnk nagyszüleinek háborús szerelmi történetét is!
A 2. magyar hadsereg a Magyar Királyi Honvédségnek az 1941/1942-ben érvényes hadrendben nem szereplő alakulata volt, amelyet 1942-ben állítottak fel, és a keleti hadszíntérre küldték harcolni. A hadsereg 1943 januárjában a Sztálingrád körzetében vívott harcok során rendkívül súlyos, megsemmisítő veszteségeket szenvedett. A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak: a megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek és vesztek oda a -40 fokos orosz télben. A Főparancsnokság és az ország vezetésének mozgástere a katasztrófa elkerülésére teljesen beszűkült.
