“Ez a pszichiátriai intézet egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek a filmekben ábrázolják az ilyen helyeket. Nem keringtek őrült emberek, inkább hasonlított egy nyári táborra, mint egy pszichiátriai kezelésre. Amikor megérkeztünk a férjemmel, meg is lepődtem, hogy az egésznek mennyire nincs kórházi hangulata. Ültünk a fotelben, és vártuk, hogy szólítsanak minket. Azért érkeztünk, hogy hátrahagyva a gyerekeimet és anyaságomat, egy időre beköltözzek ide.
– Nem akarom ezt csinálni – mondtam, miközben egész testemben remegtem.
– Meg kell tenned. A gyerekekért – válaszolta a férjem. – Nem vagy jól. Jól kell lenned értük.
Már egy ideje abbahagytam a Ziprazidont, amit bipoláris depresszióra szedtem, emiatt 18 órás zokogásokat adtam elő naponta. Ezt összevetve a depresszióra és szorongásra való hajlamommal, ami egész életemben végigkísért, tudtam, hogy segítségre van szükségem.
Behívtak minket a felvételi irodába, ahol elkezdtem sírni. A férjem próbált megnyugtatni, de nem bírtam abbahagyni a bőgést. Még három napig sírtam.
Így jött ki rajtam az elmúlt pár hét bizonytalanság, döntésképtelenség, amíg végül arra jutottam, hogy meglépem ezt, és bevonulok a pszichiátriára. A három fiam kedvéért döntöttem így; még csak öt-, három- és egyévesek. Még van esély, hogy jó anyukájuk legyek. Otthon voltam velük, de most pár hétig nélkülözniük kellett a társaságomat. A célom az volt, hogy a kórházban egy sokkal összeszedettebb, kevésbé depressziós, cserébe jól működő anyává alakuljak át.
Akartam ide jönni. Aztán meg nem akartam sehova sem menni. Egy tavaszi reggelen a férjem elküldött otthonról, hogy menjek el valahova és gondoljam át egyedül, mit szeretnék, ne menjek haza estig. Hosszú órákig csak vezettem, azt sem tudtam, merre, végül kikötöttem egy parkban. Fájt, hogy nincsenek velem a gyerekeim. Még jobban fájt, hogy tudtam, ha velem lennének, akkor sem tudnék örülni nekik. Ez a nap segített a döntésben, hogy végül bevonultam önként a pszichiátriára.
Az első reggelemen bedobtak olyan emberek közé, akik hasonló problémával küzdöttek, mint én.
Mi voltunk a 2. csoport. Tíz ember ült egy körben a szobában, kényelmetlen székeken. Azt hittem, direkt ilyen székeket raktak alánk, ennek is biztos jelentőséget tulajdonítanak a kezelésünk szempontjából, például azért vannak ott, hogy ráébresszenek, milyen szerencsések vagyunk, hogy otthon kényelmes fotelben ülhetünk. De azóta azt gondolom, hogy inkább csak ilyen székekre volt pénze az intézetnek, és csak én akartam mindenbe belemagyarázni valamilyen mögöttes tartalmat. Egy asztal melletti helyet választottam, hogy legyen hova tenni a teámat, és próbáltam elsüllyedni, hogy ne is vegyenek észre a többiek.
Feleslegesen féltem tőlük, könnyű volt megnyílni előttük, olyan borzalmas dolgokon mentek át és olyan kötetlenül beszéltek minden szörnyűségről. Nem mondhatok el konkrét eseteket, mert ez a csoport olyan, mint a Harcosok Klubja: az első szabály az, hogy senki sem beszélhet a csoportról. Nem mesélhetem el azt a rengeteg mély beszélgetést, könnyet, imát, kiabálást, dühöt és megváltást, amit ott tapasztaltam. Ha most találkozom bárkivel az utcán a csoportból, úgy kell tennem, mintha nem ismernénk egymást, még akkor is, ha egymás szemébe nézve tudjuk, mi zajlik a másikban. Szörnyű érzés, hogy nem ölelhetem meg őket ilyenkor, már megtörtént párszor ilyen véletlen találkozás, de el kellett mennünk egymás mellett.
Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)
A csoportterápiákon megtanultuk, hogyan bánjunk az érzelmeinkkel egészséges módon.
Minden gyakorlatot magamba szívtam, hogy ne kiabáljak majd a gyerekeimmel soha többé. Hogy jó anyukájuk legyek. Hogy segítsek nekik, olvassak sok mesét úgy, hogy ne érezzem azt belül, hogy nem akarok velük lenni. Mindig, amikor gyakorolni kellett egy új indulatkezelési módszert, a gyerekeimre gondoltam. Már egyértelmű volt a csoporttársaimnak is, hogy ha velem vannak párban, akkor én leszek anyaszerepben, ők pedig a gyerekeimet személyesítik meg.
Némelyik gyakorlat kifejezetten vicces volt, mint például amikor buborékokat kellett fújnunk, amivel eltűnt elvileg a belső feszültség belőlünk. És akadtak olyanok is, amelyektől éreztem, hogy az agyam megszabadul a nyomástól. A jógatanár fenekestül felforgatott minket, általában arccal a földön végeztük, ha ő került sorra. A lelkész – ez egy baptista intézmény volt – folyton lehordott minket, úgy beszélt, hogy mindig vérig sértődtem tőle.
Közben pedig minden percben hiányoztak a gyerekeim.
Megtehettem volna, hogy minden nap hazamegyek estére, nem zárt be senki, délután 3-tól szabad ember voltam. Mégis úgy éreztem, hogy távol kell lenniük tőlem, hogy a legjobb eredményt érjem el, hogy a tőlem telhető legjobbat hozzam ki magamból. Hétvégente találkoztam velük, nagyokat kirándultunk, néha garázdálkodtunk a játékboltban, ezekért a pillanatokért éltem. Végül eljött a kezelés vége, beállították az új gyógyszeremet, megtanították, amit meg kellett tanulnom. A távozásom délelőttjén még egy utolsó csoportterápián részt vettem, ezen mindenki elmondta, mit gondol rólam. Mindannyian úgy láttak engem, mint egy jó anyukát, aki mindent megtesz a gyerekeiért.
»Azért vagy különösen jó anya, mert bejöttél ide. Tudtad, hogy szükséged van rá ahhoz, hogy a gyerekeidnek jobb élete legyen.«
Olyan megerősítést adtak a csoport tagjai ezen az utolsó gyűlésen, hogy azóta is sokszor ebből merítek erőt. A gyerekeimért tettem. Sosem gondoltam volna, hogy épp egy pszichiátriai intézet hatására érzem majd úgy magam, mintha a leeresztett lufiból egy szabad, repkedő lufivá váltam volna, aki készen áll hazarepülni. Végre itthon vagyok, és csak örülök a gyerekeimnek.”
Olvass többet az anyaságról:
- 10 érzés, amit minden anya átélt már
- 15 titok, amitől könnyebb az anyaság – tapasztalt anyukák vallomásai
- 40 jel, hogy határozottan olyanná válsz, mint az anyukád
