Rozi, Sándor és Szabina azért költöztek vidékről Budapestre, hogy szabaduljanak a közmunka-segély-alkalmi munka csapdából. Anyagilag jobban jártak, gyökeret ereszteni mégsem tudtak a fővárosban. Rozi magányosan jár mindennap egy jól betanult útvonalon, Sándor harminc éve munkásszállón lakik, Szabináékat pedig tíz év után is a kilakoltatás fenyegeti, mégsem bánták meg a döntésüket.
Rozi
Rozi két év alatt másodszor költözött Budapestre a Heves megyei Szomolyáról. Takarítónőként jobban keres, mint korábban közmunkásként, mégsem biztos benne, hogy hosszú távon is a fővárosban marad. Budapesten magányos, vidéken ugyanakkor már “úri népségnek” számít. Valójában sem Budapest, sem Szomolya nem az otthona.
Az alig több mint ezer lelket számláló Heves megyei Szomolyáról Budapestre érkezett romák egy része barlanglakásokban él. Rozi is egy ilyenben lakik. Jóformán egyetlen útvonalat ismer, a “lakástól” a munkáig. A közel 30 éves nő eredeti szakmája varrónő.
Az elmúlt két évben barátokat sem tudott szerezni, inkább csak a munkahelyén beszélget másokkal. Bulizni sem jár, pedig szívesen tartozna valahová.
Budapesten sincs kolbászból a kerítés
Sándor
Sándor már harminc éve él munkásszállón. Kukásként dolgozik, és sokkal többet keres, mint amit hegesztőként össze tudott vidéki lakóhelyén kuporgatni. Minden hétvégén hazajár, Budapesten keresett pénzéből vidéki házát csinosítgatja. Évtizedek óta járja a pesti utcákat, mégis Bárándot tekinti otthonának. 13 éves, legkisebb lánya alig látja. Sándor is a jobb megélhetés reményében érkezett vidékről a fővárosba.
Otthonról hoz az egész hétre ételt, Budapesten csak kocsmában költ, meg arra, ami feltétlenül szükséges, így a fizetése jó részét haza tudja adni. A távolság inkább összehozta feleségével, mintsem ártott volna a kapcsolatuknak. Ő is ugyanazt tapasztalja, mint Rozi, vidéken már fővárosinak számít.
Szabina
Szabina már pesti lánynak mondja magát. Amikor hazamegy Hangonyba, irritálja, hogy nem jár a busz, és semmi élet nincs. Az ottaniak azt hiszik róla és a családjáról, hogy kolbászból van a kerítésük, pedig tíz év után is a kilakoltatás vár rájuk. Vidékre már soha nem mennének, de Budapesten sem tudtak igazán lábra állni.
Szabina apja 2004-ben börtönbe került, az anya három gyerekkel maradt a Borsod megyei faluban. A rossz hírek a kis falvakban még gyorsabban terjednek, a gyerekeket bántották, kikezdték az iskolában. Ekkor döntöttek úgy, Budapesten próbálnak új életet kezdeni. A család három évig anyaszállókon lakott.
Szabinának már Budapesten vannak a barátai, ide jár iskolában, és csöppet sem vágyik a vidéki életre. Az apát időközben kiengedték a börtönből, végre ő is a családdal lakik és pénzt is keres.
Ha nem is élnek könnyen Budapesten, mégsem bánták meg, hogy a vidék helyett a fővárost választották.
(Abcúg)
