Pont a napokban történt, hogy eléggé elkeseredtem, mert valahogy eltűntek a barátaim mostanában. Mármint tudom jól, hogy nem végérvényesen, egyszerűen csak mindenki rohan a maga dolgai után, más-más fázisban van az életünk, hiszen van köztünk, aki épp pici gyereket nevel, más meg ezerrel dolgozik a karrierjén, és olyan is akad, aki vidékre költözött a családjával, és a földrajzi távolság plusz az elfoglaltság pokoli nehezen áthidalható akadálynak bizonyul. Szerencsére a hosszú hétvégén sikerült végre egy csajos találkozót összehoznunk, és komolyan mondom, új erőre kaptam tőle. Valahogy helyrebillent a világom.
A barátok hiánya éppen olyan fájdalmas tud lenni, mint a családtagoké, ezért épp úgy kell ápolni a baráti kapcsolatainkat is, mint a szoros rokoni kötelékeket. Ha pedig bőven felnőtt korunkban csöppen az életünkbe egy új barát, azt nagyon-nagyon meg kell becsülni.
Erling Kindemnek két évvel ezelőtt volt része ebben a ritka tüneményben. A világháborús veterán 89 éves volt, amikor a kertjébe besétált egy 3 éves fiúcska, hogy megcsodálja a paradicsomültetvényét. A gyerek akkor költözött a szomszédba a szüleivel, és azonnal megkedvelte az idős férfit. Attól fogva elválaszthatatlan barátok lettek, együtt kroketteztek, bicikliztek, és kertészkedtek rendszeresen.
Amikor aztán Erling ereje fogyatkozni kezdett, beköltözött egy idősek otthonába, s a fiúcska természetesen ott is rendszeresen látogatta. Az utolsó találkozásuk pár nappal ezelőtt történt. Erling akkor már nagyon gyenge volt, és mindketten sejtették, hogy valószínűleg ez az utolsó találkozásuk.
Nem sokkal azután, hogy elbúcsúztak, az idős férfi örökre lehunyta szemét. Amikor Emmettnek az anyukája elmondta mi történt, a kisfiú először hosszasan hallgatott, majd így szólt: “Akkor ez azt jelenti, hogy a következő találkozónkra nagyon-nagyon sokat kell várnunk. Mert hogy találkozni fogunk a mennyországban, abban biztos vagyok.”
Hiába, Erling nagyon szerencsés ember volt. Bárcsak mindenkinek lenne egy ilyen igaz barát az életében.
