Olvasom a blogodat, és most, a buszbaleset után is eszembe jutottál. Az embereket megrendítette, ami történt, de talán túl sokan túl sokat foglalkoztak azzal, hogy ki hogyan fejezi ki ezt. Hogy vajon mire van szüksége ilyenkor egy családnak, és mire nincs.
Nagyon megrázott engem is a hír. Ez minden szülőnek, családtagnak, barátnak egy külön út. Hogy van-e értelme ilyenkor idegeneknek részvétet nyilvánítani… Mikor én éltem a magam tragédiáját, nekem jólesett minden jó szó és együttérzés. Úgy gondolom, hogy a lelkek energiái képesek összeállni, és egy nagy, közös energiát alkotni. Én ennek a gyógyító erejét megtapasztaltam Gozón és Máltán. Azon a nyáron az az ország velünk volt, értünk volt szomorú. Éreztem az erőt, amit sok ember szeretete vont körém, és ez megtartott engem a bajban.
Úgy döntöttetek, nem hozatjátok haza a fiadat, Máltán temettétek el.
Nem akartam, hogy bolygassák a testét. Az a tisztelet, együttérzés és hatalmas támogatás, amit Gozón kaptam, lehetővé tette, hogy a fiamra figyeljek, és ezt az utat, az ő “világból való kiszületését” segíthessem. Ez akkora kontraszt volt ahhoz képest, ahogy sokan Magyarországon viselkedtek – a sajtó, a kommentelők, távoli ismerősök és ismeretlenek –, a gyöngébe rúgtak bele, abba, aki már amúgy is halott volt vagy gyászolt, netán épp csak túlélt egy balesetet: a fiaimat vagy engem próbáltak felelősségre vonni a tragédiánkért. Ezek után úgy gondoltam, maradjon csak ő ott, ahol megkapja a tiszteletet, és majd inkább mi megyünk hozzá.
Vajon hol van ő most? Van vele kapcsolatod?
Kétségtelenül van lelki kapcsolat köztünk. Olykor nagyon erősen érzem a jelenlétét. Olyankor szoktam sírni, amitől persze megriadnak az emberek. Pedig ez nem rossz. Én nagyon sokat kapok a fiamtól. Azelőtt például soha nem festettem. Mikor a fiam kijött a vízből, a rendőrségen visszaadták azokat a holmijait, amiket a parton találtak. Egy héttel a kilépése után letaglózott a tudat, hogy az utolsó érintéseit, a teste utolsó illatát szívhatom magamba abból a zacskóból. Ez a kis hátizsák is benne volt, amit azóta is hordok, és amit a nyaralás előtt vettünk neki. A zsebében egy kicsi, kék követ találtam, amire én már nem is emlékeztem, de évekkel ezelőtt én vettem neki valami munkahelyi kiránduláson, arra gondolva, hogy ez a kő pont olyan kék, mint az ő szeme. Ezt az elfeledett kövecskét ő betette a holmijai közé, amikor készülődött a nyaralásra. Néha arra gondolok, lehet, hogy mindig magánál hordta. Ez nagyon megrendített. Aznap a fejembe húztam a sapkáját, és hosszan szorongattam azt a követ. Akkor állt össze bennem az érzés, hogy köveket akarok festeni neki. Így kezdődött.
Azokat a gondolatokat el tudtad engedni mostanra, hogy mi lett volna, ha…? Hogy melyik ponton tudtad volna te,vagy bárki más megakadályozni, hogy ez megtörténjen?
Igen, sokat gondolkodtam ezen. Így utólag ránézve a történésekre viszont már úgy gondolom, hogy sokkal előbb elkezdődött ez az egész, aminek a vége a fiam távozása lett. Nem tudtuk beregisztrálni őt a repülőre, elvesztek az iratai, allergiás lett a vízre… Megannyi jel volt, amiket láthattam volna, és megállíthattam volna a folyamatot, ha össze tudom rakni a mozaikokat. Csakhogy pont ez a lényeg: amíg benne vagyunk a folyamatban, addig nem látjuk a jelek jelentőségét. Valahogy így vagyok ezzel a nappal is. Talán tehettem volna valamit. Talán ha nem megyek el akkor, ha ők nem mennek le a partra, ha valaki pont arra megy, ha egy másik, kevésbé örvényes parton fürdenek… ha mindezek közül csak egyetlen dolog megvalósul, akkor egészen más a vége. Túl sok dolognak kellett összepasszolnia ahhoz, hogy végül a fiam kilépjen. Ha pedig a halálnak ennyire pontos terv szerint kellett szőnie a szálakat, akkor mondhatjuk-e, hogy véletlen, ami történt?
Hat napig keresték őt helikopterekkel, búvárokkal. Ilyenkor a hatóságok még csupán eltűntként kezelik. Te érezted, hogy már nincs köztünk?
Azonnal. Már mikor az öccse üzenetét megtaláltam a telefonomban: “hívj fel, a bátyám eltűnt a tengerben”. Csak felugrottam, és fuldokoltam: Uramisten, uramisten… csak ezt tudtam hajtogatni. Nem volt bennem kétely, sőt mintha az egész nap furcsa hangulata akkor nyert volna értelmet. Folyamatosan rossz érzésem volt. Többször az volt bennem, hogy nem akarok az adott helyzetben lenni, hanem haza akarok menni. De mindig elhessegettem ezt, hiszen ügyeim voltak, várt rám a barátnőm, valakit a reptérre kellett kísérni és hasonlók. Igen… valójában egész nap tudtam, csak nem tudtam, hogy AZT tudom.
Nem vártátok meg, hogy megtalálják: hazautaztatok.
A két fiam összeomlott, a vihar tombolt, percenként hallottuk, hogy mennek a helikopterek. Ezzel együtt nekem iszonyatos volt felszállni a repülővel, és otthagyni őt. Már jó pár napja itthon voltunk, amikor jött a hír, hogy megtalálták. De nem szeretek így fogalmazni, inkább azt érzem, hogy ő jött ki a vízből. Ez akkor nekem nagy trauma volt. Sírtam és toporzékoltam, hogy nem akarom ezt. Ismerve a fiamat, az ő szemérmességét, rettegtem attól, hogy ilyen kiszolgáltatott, megalázó helyzetben kelljen őt tudnom. Hogy ő legyen a test, akit a víz a partra dob kíváncsi szemek martalékául. Nem akartam, hogy ez történjék vele. Dühös voltam a tengerre, hogy nem elég, hogy elvette, most még ennek is kiteszi. Ha már elvitte, akkor vigye. Nem beszélve arról, hogy amíg nem kerül elő, addig nem halott, csupán eltűnt. Addig nem kell kimondanom, papírt írnom arról, hogy elvesztettem. Ez akkor még fontos része volt a gyászomnak. Tagadni, nem akarni azt, ami van.
Ő azonban másképp döntött. Kijött néhány kilométerrel odébb egy olyan strandon, ami körbe van kerítve egy kötéllel. Nem a partra sodródott, hanem erre a kötélre “kapaszkodott fel”. A bodyguardok vették észre, és hozták ki. Számomra a mai napig érthetetlen, hol volt a fiam hat napon át, miközben mindent tűvé tettek érte. Persze biztos van erre tudományos magyarázat, nekem mégis jobb azt képzelni, hogy ez az ő lelkének a döntése volt.
A tetoválásáról ismerték meg.
Egy évvel azelőtt rajzoltatta a csuklójára: egy egyedi, sugarakkal díszített nap – az élet szimbóluma. Egyetlen fotóm volt róla, amit néhány nappal a halála előtt készítettünk. Ketten kirándultunk akkor az Azure Window-hoz. Arról beszélgettünk ott, hogy ez a hatalmas szikla olyan, mint a mennyország kapuja, ahol az ember átlép a túlvilágba. Akkor kinyújtotta a kezét a szikla felé, rámutatott a kapura, én pedig lefotóztam.
Aztán neked is azonosítanod kellett.
Igen. Ez volt az utolsó találkozásunk, és nincsenek szavaim arra, amit akkor átéltem. Megfogtam a kezét, és olyan erő zúdult át belém, ami letaglózott. Olyan volt, mintha minden szeretetét belém pumpálná. Sőt, mintha abból a világból adna át nekem energiákat, ahol ő van. Letaglózott, és felemelt. Olyan erőt adott, ami életem végéig elég lesz, és ami teljesen átformálta a lelkem. Azóta nem azt a világot látom, mint azelőtt. Akkor megértettem, hogy ezért jött ki a vízből. Hogy még egyszer találkozhassunk.
Mások azt gondolják, hogy találkozni a halott gyerekünkkel borzalmas lehet. Mondták is előtte, hogy ne vállaljam az azonosítást, ez azonban elképzelhetetlen volt nekem. A fiam akar még utoljára kapcsolódni hozzám, akkor nincs olyan, hogy nem. Nem én számítok most, hanem ő. Fájt persze, iszonyatosan fájt. Fáj halottnak látni valakit, akit szeretünk. A halálról ebben a kultúrában azt tanuljuk, hogy borzalmas és visszataszító, és sokan így is érzik. De nekem nem volt rémisztő vagy csúnya a gyerekem. Ő az én gyerekem, és nincs olyan állapota, ami taszítana. Azt gondolom, neki is fontos volt úgy elmenni, hogy tudhatta, az anyja minden állapotában, életének és halálának minden gyengeségével, szürke foltjával szereti őt.
Az, hogy élni akarsz, hogy élned kell, az sosem kérdőjeleződött meg?
Nem, soha. Ha úgy lett volna, ha nem bírtam volna el a Bánat súlyát, és összeroppanok, akkor beleálltam volna abba is, az viszont soha nem fordult meg a fejemben, hogy tudatosan akarjak meghalni, eltemetkezni vagy elsorvadni. És nem csupán a másik két gyerekem miatt. Egyszerűen élni akarok, sőt boldog szeretnék lenni, és szerintem jó úton is haladok. A Bánat nagyon különleges erő (ezért használom nagybetűvel). Nem átmeneti szomorúság, múló búsongás, amiről tudjuk, reméljük, hogy egyszer vége lesz majd, és a seb begyógyul. Van, mikor a Bánat azt mondja: az enyém vagy. Ha átadod magad ennek, és elfogadod az erejét, akkor elkezd dolgozni benned. Lefejti a személyiséged, és a lelked olyan lesz, mint egy tiszta, fénylő lap, amire már bármit lehet írni. Akár nagyon szép életképleteket is.
A temetés után a családod hazajött, de te még két hétig Máltán maradtál.
Próbáltuk ezt úgy csinálni, hogy mindenki úgy élhesse meg a gyászát, ahogy akarja. A gyerekeim otthon akartak lenni a biztonságos közegükben, a barátaikkal. Az apukájuk hasonlóan érzett, én pedig egyedül akartam lenni itt, ahol a fiam lelkét éreztem. Sokat voltam egyedül ebben az időben. Figyeltem a fiamat, és segítettem őt a távozásban, miképpen ő segített engem abban, hogy felépüljek a rémületből. Sőt, ne csak túlélő legyek, hanem elkezdjek építkezni az energiával, amit tőle kapok.
Írod, hogy nem hordtál feketét.
Nem, nekem a zöld lett a gyász színe. “Hozzám is nőtt” valahogy, mindig van belőle rajtam, körülöttem.
Azóta Máltára költöztél. Sokan bizonyára nem értik, úgy gondolják, hogy a helyedben még a tengert is meggyűlölnék, nemhogy azt az országot.
Sokan csodálkoztak rajta, igen. De nekem nehéz itthon lenni, mert rossz látni a sajnálatot a szemekben. Akkor én is elkezdem magam sajnálni. Nekem most is három fiam van, és bár egyiküket többé nem ölelhetem meg, mégsem tudom gyűlölni ezt a helyet. Az a két hét, amit itt eltöltöttem a fiammal, minden fájdalmával és gyötrelmével együtt életem legkatartikusabb élménye volt. A fiam átkelt, és én ebben a társa voltam. Ott ültem napokat, órákat vele a tenger mellett, miközben a lelkünk összefonódott. Húzott magával, majd inkább visszalépett. Szomorú volt, és közben szabad már. Néha ő adott vigaszt, néha én próbáltam megnyugtatni. Különleges utazás volt, amit Gozón megéltem. Ez a kapocs pedig örökre odaköt.
Két fiad Magyarországon él, ők szintén nagy terhet kaptak. Tudsz segíteni nekik? Vagy ez mindenkinek a saját, külön útja?
Eleve azt terveztük, hogy ettől az ősztől életformát váltunk, és én elmegyek külföldre. A tragédia után megkérdeztem a fiaimat, mire van szükségük. Azt mondták, menjünk tovább arra, ami felé elindultunk. Ők most az apjukkal lesznek majd, én pedig kezdjek el élni. Tizennyolc évig voltam velük, és toltam a mindennapokat. Szolga és egyben felügyelő voltam, akinek be kell hajtani a gyerekein a társadalom sokszor ostoba elvárásait. Ez mérgezte a kapcsolatunkat, és állandóan frusztrált engem is. Gyakran éreztem, hogy míg idegenek tisztelnek és néznek fel rám tanárként, közéleti emberként, addig a gyerekeim nem látnak engem. Most, hogy kiköltöztem, a kapcsolatunk átalakult. Nem hétköznapi apróságokon küzdök velük, hanem az életről beszélgetünk, és a közel húsz év alatt összegyűrődött kapcsolat szépen kisimul. Hány anya mondhatja el, hogy ő a példaképe a kamasz fiának? Mert ők ezt mondják. És hogy “anya, olyan jó, hogy erős vagy, és mész az álmaid után!” A veszteségről is nagyon komolyan és szépen gondolkodnak. Így fogalmazták meg: olyan életet kell élniük, amivel méltóvá válnak arra, hogy túlélték a bátyjukat.
Sokat írsz. Azt mondod, talán egyszer könyv lesz belőle.
Igen, nagyjából harminc éve írok mindenféle műfajban és témában. Ez a millió leírt szó egy tanulási folyamat is, ami nyilván nem múlik el nyomtalanul, és talán ez a tudás most fog majd értéket nyerni igazán. Talán a fiammal összefogva össze tudjuk rakni az ő kilépésének történetét, valamint a gyász folyamatát. Mert azt hiszem, többet kellene foglalkoznunk a halállal. Ha elfogadnánk, hogy az életünk része, és ha az életünkben tényleg élnénk, akkor nem kellene ennyire borzalmasan rettegnünk, és akkor én sem lennék annyira különleges csupán azért, mert meghalt a gyerekem, én meg tovább élek. Talán lehet egy olyan könyv, ami segít az embereknek. Alakul, de nem akarok erőből csinálni semmit. Amikor úgy érzem, írok, máskor festek, megint máskor fotózok. Dolgozom, barátaim vannak, lazítok, tanulok. Igyekszem boldogan élni. A “most” számít igazán – ezt megtanultam. Olyan terveket kell építenünk, amelyek minden pillanatban örömmel töltenek el, hiszen a halál bármikor bekopoghat bárkihez, s hogy könnyű szívvel tudjunk vele tartani, ahhoz az kell, hogy amíg itt vagyunk, addig éljünk teljes és szabad életet.
Mit gondolsz, eljön az az idő, amikor már nem fogsz sírni, ha róla beszélsz?
A sírás jó, nem akarom abbahagyni. Tiszta energia. Mikor a fiamról beszélek, és sírok, azt érzem, hogy itt van velem, és megölel. Ilyenkor szinte boldogságot érzek. Fél év óta annyira fáj a lelkem, hogy az már szinte katartikus. Nem akarom, hogy ez elmúljon. Nem akarom elveszíteni őt.
