“Az egyik leginspirálóbb munkavállaló a Prezinél Lakatos Heléna, aki képes volt újjászületni a rehab után” – olvasom a Twitteren Halácsy Pétertől, a Prezi egyik alapítójától. Persze hogy tudni akartam, ki is ő. Kiderült, hogy Helénát a BAGázsnál is jól ismerik, és nemcsak azért, mert egy ideig ő is a bagi cigánytelepen élt. Heléna ma már az egyesület önkéntese is. De meglehetősen hosszú út vezetett idáig.
A BAGázs Közhasznú Egyesület 2011-ben kezdte el a bagi romatelepen esélyteremtő projektjeit. Oktatás, adósságrendezés, jogklinika, csak néhány példa a tevékenységeikre. A gyerekeknek korrepetálás és nyári táborok formájában biztosítják a felzárkózást, a felnőtteknek pedig segítenek befejezni a nyolc osztályt. Havonta közel százhúsz önkéntes végez esélyteremtő munkát a BAGázsnál. A mentorok toborzása folyik, adományokat szívesen fogadnak. További információk itt.
Helénát születése után vérszerinti anyja a salgótarjáni kórházban hagyta, így nevelőotthonba került. „Hosszú ideig vágytam rá, hogy legalább egyszer meglátogasson, de ez sosem történt meg – meséli. – 17 évesen megtudtam, hogy meghalt. Fogalmam sem volt, hogy mit is kellene éreznem. Apámat jóval a születésem után ismertem meg. Hét éves voltam, amikor megtalálta a gyámhivatal. Küldtek neki egy levelet arról, hogy van egy lánya. Azonnal eljött értem. Emlékszem, mennyit törtem a fejem, milyen lehet egy család. Hirtelen lett egy apám, egy mostohaanyám és egy szinte velem egykorú testvérem.”
Heléna a nevelőotthonban töltött évekre szívesen gondol vissza, az édesapjára szintén, a többiről azonban nem szívesen beszél. “Nem igazán volt gyerekkorom. De ezt, ha lehet, inkább ne bolygassuk” – zárja rövidre, közben folyamatosan egy távoli pontot néz.
Lakatos Heléna (Fotó: Kováts Dani)
Tizennégy évesen gondolt egyet, és a bagi cigánytelepre költözött. “Jobb volt ez így.” Ezzel a továbbtanulási tervek és sok minden más is “fuccsba ment”. Pedig mindennél jobban szeretett volna fodrásznak tanulni. Egy ideig bízott benne, hogy a rokonok befogadják Bagon. Nem így lett. A családtagok helyett jött egy fiatal férfi, aki viszont nagyon is akarta Helénát. “Beleegyeztem a párkapcsolatba – mondja –, elsősorban talán azért, mert nagyon vágytam egy igazi otthonra.“ Az együttélés három évig tartott, utána Heléna megismerte élete első, igazi szerelmét. “Kedves volt, vonzó, úgy éreztem, nagyon szeret – emlékszik vissza a férfire. – Egyetlen gond volt »csak«, hogy gyakran ivott. Ilyenkor nem volt könnyű vele az élet.”
Helénáéknak sorrendben egy fiuk és két ikerlányuk született. A gyerekek apja alkalmi munkából tartotta el őket, akkoriban a telepen ez is ritkaság számba ment. Nem voltak még három hónaposak a lányok, amikor azonban váratlanul meghalt. Ezekben az időkben jött a drog a telepre.
Ma Magyarországon körülbelül háromszázezer ember él szegénytelepeken, úgynevezett szegregátumokban. Az itt élő emberek hatvan százaléka semmiféle rendszeres jövedelemmel nem rendelkezik. A bagi “cigánytelepen” négyszázan élnek jelenleg is.
“Egy külsős bagi srác hozta az anyagot rendszeresen, előtte a helyiek nem drogoztak, nem bűnöztek. Legfeljebb elloptak egy-egy tyúkot az éhezés miatt – idézi fel Heléna. – A drog elterjedésével azonban fellángolt a bűnözés. Elsősorban partidrogokat árultak, például speedet. Ne kérdezd, hogy honnan volt rá pénz. Az biztos, hogy sokan eladósodtak az uzsorásoknál.” Szép lassan Heléna is belecsöppent ebbe a másik világba. Összesen nyolc évet vett el az anyag az életéből. Eleinte csak hétvégeken használta a szereket, aztán ez szép lassan átfolyt a hétköznapokba. “Az volt a jó benne, hogy nem kellett gondolkodni. A problémákat könnyűnek éreztem, magamat pedig végtelenül lazának.”
Mindez a gyerekek szeme előtt történt, akik Heléna szerint nagyon megsínylették ezeket az éveket. A helyzetet még kilátástalanabbá tette, hogy Heléna nemsokára megismerkedett egy férfivel, aki szintén rendszeres droghasználó volt. Talán egy korszak volt csak kivétel, amikor Heléna a közös gyermeküket várta. Utána minden ment tovább a „maga medrében”.
“Nagyon nagy mélypont kell ahhoz, hogy egy ember azt mondja: elég volt – magyarázza elgondolkodva. – Nálam ez egyértelműen akkor jött el, amikor a legkisebb gyermekem apja feljelentett a gyámügynél. Az történt, hogy öt év együttélés után megelégeltem a rendszeres bántalmazást, az őrült féltékenységet. És amikor kórházba kerültem miatta, eldöntöttem, hogy ott hagyom, persze a gyerekekkel együtt költözünk el. Szóltam az egyik ismerősünknek, hogy menekítse ki a gyerekeket, mire kimegyek, mert én soha többet nem akarok visszamenni hozzá. Ekkor jelentett fel bosszúból, azért, hogy elvegyék tőlem a gyerekeket.”
Helénához azonnal kiment a gyámügy. A szerhasználatot nem lehetett letagadni. Egy hete maradt arra, hogy felkészítse a gyerekeit az elválásra. A dátumra napra pontosan emlékszik. “2012. május 3-án, csütörtökön jöttek a gyerekekért a nevelőszülők. Akkor voltak tizenöt, tizenkettő és tízévesek.”
Mit lehet ilyenkor mondani a gyerekeknek?
Csakis az igazat. Hogy beteg vagyok, és egy időre el kell mennem. Hogy ahhoz, hogy újra jól legyek, segítségre van szükségem. És hogy kimondhatatlanul sajnálom. Sajnálom azt is, ami eddig történt, és azt is, hogy egy ideig más fogja nevelni őket. Elmondtam, hogy nagyon szeretem őket, amilyen gyakran csak lehet, találkozunk. És ha meggyógyultam, soha többet nem válunk el.
Hogyan reagáltak?
Sírtak, de elfogadták. Ehhez nagyon kellett, hogy teljesen őszintén el tudjak nekik mondani mindent.
Tudtak hinni abban, hogy egyszer újra minden jó lesz?
Akkor még mindannyian hittek benne, igen. Szinte ők bátorítottak engem, pontosabban egymást bátorítottuk, azt hiszem. A nagyfiam azonban később nem tudta feldolgozni a történteket. Rossz társaságba keveredett, végül jött a javítóintézet.
Megbirkóztál mostanra a bűntudattal?
(Gondolkodik.) Még nem.
Az elválás utáni hónapokra Heléna élete legnehezebb korszakaként emlékszik vissza. “Gyűlöltem magam. Kizárólag másokban kerestem a hibát. Mindenáron vissza akartam kapni a gyerekeimet. Szó szerint fanatikus lettem. Hetente elutaztam hozzájuk, közben a BAGázs egyik önkéntesével, Annával kerestük a megfelelő rehabilitációs központot, hogy végre elkezdődjön a gyógyulásom.”
Annára muszáj kitérnünk, mert nem először kerül szóba a neve a beszélgetésben, másrészt Heléna arca mindig felragyog, ha megemlíti. “Úgy kezdődött, hogy az egyik kislányom szó szerint kinézte őt magának, még Bagon. »Lennél a mentorom?«, kérdezte tőle, Anna pedig azonnal igent mondott. Azóta szinte elválaszthatatlanok vagyunk tőle. El sem tudom mondani, mennyit köszönhetünk neki. Amíg a rehabon voltam, rendszeresen járt a gyerekekhez. Fontos is volt, hogy tartsa bennük a lelket, mert én három hónapig semmilyen módon nem léphettem velük kapcsolatba. Nekem közben csomagokat küldött, és amikor csak lehetett, telefonált. Utána elmondta a gyerekeknek, hogy jól haladok, biztatta őket, hogy hamarosan jól leszek. Ő az egyike azoknak a felnőtteknek, akiktől kizárólag jót kaptam egész életemben.”
Annával végül Pécsen találtak Helénának helyet egy rehabilitációs központban. A terápia döcögősen indult. “Az első hónap még jobban megviselt, mint az elválásunk utáni hetek – mondja erről az időszakról. – Elsősorban lelkileg. Borzasztó volt a gyerekek nélkül lenni. Eleinte a terápián sem tudtam érdemben részt venni. Tudtam, hogy muszáj ott lennem, hogy visszakapjam a gyerekeket, mégis folyamatos ellenállás volt bennem a múlttal kapcsolatban. Senkivel nem voltam hajlandó beszélni. »Akkor írj!«, javasolták, ez végre jó módszernek tűnt.”
Heléna és a gyerekek
“Rájöttem, hogy mennyi mindent elfojtottam, és arra is, hogy így képtelenség élni. Miután az összes fájdalmamat, traumámat kiírtam magamból, nagy nehezen megnyíltam a csoport előtt is. Eleinte csak néhány mondatot tudtam kinyögni. Aztán valahogy sikerült felfednem a titkom arról a bizonyos gyerekkori traumáról is, amiről előtte soha senkinek nem beszéltem.“
A csoportnak és a szakembereknek köszönhetően Heléna szép lassan rájött, hogy egyedül ő felelős a sorsáért. Hogy el lehet ugyan menekülni a drogba, de ennek az lesz az ára, hogy más fogja felnevelni a gyerekeit. Megtanulta, hogy hogyan tud a függősége ellenére szerek nélkül élni. És azt is, hogyan kezelje azokat a helyzeteket, amik nem úgy alakulnak, ahogy szeretné.
Három hónap után Helénát kiengedték a rehabról, de a terápia itt nem szakadt meg. Még vissza-visszajárt, közben kibérelt egy szobát az egyik pécsi munkásszállón. Bízott benne, hogy ott új életet tud kezdeni. “Találtam munkát, igaz, csak alkalmi megbízásokat. Takarítást, időnként közmunkát, de legalább egy kicsit el tudtam kezdeni spórolni. Közben a gyerekeket is megint rendszeresen látogathattam a nevelőszülőknél, illetve a javítóintézetben. Folyamatosan jelentkeztem a meghirdetett állásokra, később Budapestre is, de sehova nem vettek fel. Telefonon még általában kaptam időpontot egy személyes találkozóra, de amint megláttak, azonnal megrázták a fejüket, hogy már betelt az állás. Ezt egy ideig el lehet viselni, az ember legfeljebb összeszorítja a fogát, egy idő után azonban elfogyott a türelmem. Tudtam, hogy fix munkahely kell ahhoz, hogy visszakapjam a gyerekeket. Ugyanakkor teljesen reménytelennek tűnt a helyzet. Egyik nap elpanaszoltam a helyzetet Annának.”
Kiderült, hogy a BAGázsnak épp akkor szólt egy cég, nevezetesen a Prezi, hogy konyhai kisegítőt keresnek. Örülnének, ha ezzel lehetőséget tudnának adni valakinek a romatelepről. A személyes találkozóra már Heléna ment el. Először félállásban alkalmazták, ebből hamarosan hat óra lett, némi túlórával. Közben Heléna kibérelt egy szobát magának. “Amikor csak lehetett, túlóráztam, hogy össze tudjak spórolni annyi pénzt, amiből már tovább lehet lépni egy kisebb lakásba.“
2013 decemberében egy kis segítséggel ez is összejött. Heléna elköltözött egy kétszobás lakásba, nem messze a munkahelyétől. Már “csak” a gyerekek hiányoztak. “Emlékszem, pénteki nap volt, december 13-a. Egész nap az iratokat vártam, hogy indulhassak végre a gyerekekért. De a papírok csak nem érkeztek meg. Telefon, majd sírás, telefon, kétségbeesés. Ezzel telt el szinte az egész napom. Egyszer csak megcsörrent a telefonom. Indulhattam a gyámügyi hivatalba, majd a gyerekekért. Nem tudom elmondani, mi minden kavargott akkor bennem… Az első nap felváltva lógtak a nyakamban. Mindegyik azt akarta, hogy egyedül csak őt öleljem, csak vele foglalkozzak. Azonnal be akarták pótolni a tizennégy hónap összes pillanatát. Én pontosan ugyanígy voltam ezzel.“
December 22-én a nagy fiát is kiengedték a javítóintézetből, így a karácsonyt együtt tölthette az egész család. “Neki hosszú utat kell még megtennie. Az ő sorsa kicsit olyan, mint az enyém. Tudom, hogy hibás vagyok mindezért. Pontosabban, hogy egyedül én vagyok a hibás a fájdalmaiért. De azt hiszem, fogok tudni neki segíteni, ha elfogadja. Nekem könnyebb, mint neki, mert én hátra tudtam hagyni a múltat.“
Heléna jelenleg is a Prezi alkalmazottja. A kollégákról, különösen a közvetlen főnökéről szuperlatívuszokban beszél. Három kisebb gyermeke közül a legkisebb talán színész lesz, statisztaszerepek már most is akadnak. Legutóbb például a Brazilok című filmben. A lányok közül Vandát a fodrászat érdekli, ő nemsokára gimnazista lesz, Vivien pedig szakácsnak készül.
A Prezi startup története 2009-ben indult, hárman alapították: Árvai Peter, Halácsy Péter és Somlai-Fischer Ádám. Mára világraszóló sikertörténet lett – a térben mozgó prezentációs technikának köszönhetően gyakorlatilag forradalmasították a prezentációs iparágat. Regisztrált felhasználóik száma meghaladja a 75 milliót. Az üzleti sikerek elérése ugyanakkor nem az egyetlen cél a Prezinél. Rendszeresen támogatnak társadalmilag fontos projekteket, szervezeteket pénzbeli adományokkal, önkéntes munkával.
