“Elmondom – név nélkül” című cikksorozatunkban egy-egy szakma szókimondó képviselője beszél a mindennapjairól, a főnökeiről, rólunk, “ügyfelekről” és bármiről, amiről olyan véleménye van, amit névvel nem vállalhat. Nem azért, mert ne lenne valós, hanem mert nagyon is az. Itt tabuk és cenzúra nélkül beszélhetnek a minket körülvevő valóság sokszor rejtett oldaláról – hiszünk benne, hogy csak így érdemes.
Mióta dolgozol óvodapedagógusként?
Lassan harminckét éve, és ez idő alatt bizony sok mindent láttam. Minden megváltozott ennyi év alatt: a szülők, a gyerekek, de az nem, hogy mi mindent előbb megtudunk, mint bárki. Sőt ha valamit el akarnak titkolni a szülők, az derül ki a leghamarabb, mert azt suttogva mondják el a kicsik. A legtöbb gyerek cserfes és nagyon őszinte, és mivel egész nap együtt vagyunk, óhatatlanul kikottyantanak otthoni dolgokat is. Persze bizalmasan kezeljük az ilyesmit, ez a szakmánkhoz tartozik. A legtöbb szülővel inkább jót mulatunk azon, ha el akar mesélni valamit nekem, és én csak legyintek, mert már régen tudom a gyerektől.
Volt már olyan, hogy megtudtál valamit, amit nem kellett volna, de nem mehettél el mellette csak úgy?
Persze. Az egyik legszomorúbb történet a pályámon, hogy volt egy tündéri gyerekem, aki egyáltalán nem akart semmit megenni a krumplin, a tésztán és a kenyéren kívül. Hiába kínálgattam, nem értettem. Aztán megkérdeztem tőle, hogy mit szokott otthon anya főzni, és kiderült, hogy ezeket az ételeket variálja, hús nem nagyon kerül az asztalra, azért nem eszi meg. Nagyon furcsállottam, azt hittem, hogy vegetáriánusok, ezt meg is kérdeztem, de nemleges választ kaptam. Addig kérdezgettem az anyukát, míg kiderült, hogy hatalmas a jelzáloghitelük, ezért ételre alig marad pénzük. Nem volt jó ezt hallani, mert két nagyon intelligens, tanult, helyes emberről volt szó, akik pontosan tudták, hogy ez nem egészséges. Nagy nehezen megbeszéltem velük, hogy ezen túl mindennap ott lesz az ételhordóban a maradék érintetlen étel nekik a gyerek szekrényébe betéve, cserébe otthon a gyerekeket hozzászoktatják a húshoz, a zöldségekhez, a gyümölcshöz, amit becsomagolok. Nagyon tiltakoztak, de azt mondtam, hogy nem mondom el senkinek. Így is lett, egy-két hónap múlva a gyerek már nem válogatott, a szülők pedig nagyon örültek, hogy jut az asztalra hús is. Hat évig ment ez így, mire a második gyerek is befejezte az óvodát, addigra lejárt a tízéves hitel, szóval minden jól alakult.
Képünk illusztráció
Azt mondtad, hogy a pályád során változtak a szülők. Ez mit jelent?
Kezdőként mindenkivel tegeződtem, és ez jól működött. Aztán tizenöt-húsz évvel ezelőtt észrevettem, hogy a szülőknek egyre kevésbé fontos, amit a pedagógus mond, kevésbé tisztelik, kevésbé hallgatnak rá. Ezzel együtt a szülők lazábbak is lettek, kevésbé tartják fontosnak, hogy eljöjjenek az óvodai szülői értekezletre, kevésbé nevelik a gyerekeket. Elhatároztam, hogy abbahagyjuk a tegeződést, és év elején már nem ajánlottam fel az első szülőin. A magázódás valahogy a tiszteletet is növeli. Nem tudom jól elmagyarázni, de biztosan érted… Azóta csak azzal tegeződöm, aki különösen kedves nekem, vagy régóta ismerem. Ha bármelyik kollégámat megkérdezed, ők ugyanezt mondják majd. Vagy az ajándékok: esküszöm, nem panaszképp mondom, de régen sokkal jobban megválogatták a szülők, hogy mit adnak nekünk. Most egy csomagolatlan csokit is odavetnek. Szerintem egyébként nem kell ajándékot adni az óvónőnek, de ha mégis akarnak, akkor adják meg a formáját, ahogyan bárki másnak is illik.
Vagy mondok egy másik példát: régen, ha szóltunk, és beírtuk a szülőknek, hogy jöjjenek kertet rendezni, vagy az udvaron segíteni, szívesen jöttek, és tök jól teltek el az ilyen napok. Most szinte senki sem jön, vagy azok a szülők jönnek el, akik lakótelepen laknak, mert addig is levegőznek. Esett az óvoda ázsiója, meg a miénk is, ez nem kérdés.
Mi az, amit rögtön kiszúrsz egy-egy családról?
Hogy mennyire adnak a tisztaságra, ápoltságra, és a szülők mennyire iskolázottak. Egy fél napot eltöltök egy gyerekkel, és ez kiderül. Ránézésre nem koszos a kicsi ruhája, de a füle igen, és a lábán a körmei is elhanyagoltak, amikor vetkőztetjük. Abból, ahogy beszél, pedig azonnal lehet tudni, hogy a szülei miként beszélnek hozzá otthon, és hogyan nevelik őt. Ritkán tévedek, az első benyomás kialakul azonnal, aztán három évet együtt töltünk, és közben kiderül, hogy melléfogtam-e.
Volt egyszer egy tündéri gyerekem, imádtam a kis srácot, de olyan csúnyán beszélt, ha begorombult, hogy őrület. Káromkodott, mint egy kocsis, ezért aztán a fél csoport pillanatok alatt megtanult iszonyú rondán beszélni. Nem győztem csitítani őket, mire rászántam magam, hogy beszéljek az apukával, mert úgy éreztem, hogy tőle jön a gyerek “káromkodási tudománya”. Természetesen kikérte magának. Én mondtam, hogy próbálja leszoktatni a gyereket erről, de nem volt partner benne. Szívós munkával elértem, hogy legalább az oviban ne beszéljen ilyen rondán a kis srác, de otthon minden maradt a régiben.
Volt olyan, hogy rosszul mérted fel a szülőt, és nem olyan volt, mint gondoltad?
Persze. Nem gyakran, de előfordul. Például egy gyönyörű kislánynak az apukája egy tetovált, piercinges pasi volt. Nem örültem neki, hogy a gyereke pont az én csoportomba került, nagyon taszító volt a pasas ránézésre. Már családlátogatáson kiderült, hogy tévedtem: állati helyesen kávét főzött, sütött sütit, és végig eljátszott a kislánnyal, amíg mi az anyukával beszélgettünk. A látszat csalt, mert jó fej volt, nagyon megszerettem azt a családot. Volt ennek az ellenkezője is: szimpatikus anyuka, nagy pocakkal, aki kedves volt és bájos, ám akkor is behozta a gyereket az oviba, ha az tiszta takony volt, vagy hótt lázas. Én meg nem vettem be a csoportba, mert a többit is összefertőzi. Na, volt ott botrány, berágott, sikoltozott, hogy ezt nem tehetem, végül berohant a vezetőhöz. Többször is eljátszotta ezt, de hiába, mindig kénytelen volt hazavinni a beteg gyereket.
Tudod, hogy melyik gyerekkel törődnek, játszanak otthon a szülei?
Persze, ők azok, akik szépen és választékosan beszélnek, énekelnek, verseket tanulnak. Az a gyerek, akinek nem olvasnak mesét, akivel nem beszélgetnek, nehezebben fejlődik. De ezeket a dolgokat el is mesélik a gyerekek, mint ahogy azt is, ha apa meg anya összeveszett, apa elrohant, és nem aludt anyával. Hidd el, ezeket nem szívesen hallgatom meg, de muszáj, mert a gyereknek el kell mondania, meg kell beszélnie valakivel. Ha sok baj van otthon, akkor behívom mindkét szülőt, mert a gyerekek ebbe tönkre is mehetnek. Hiszen a legtöbbször mindkét szülőjüket szeretik, és felőrli őket az, hogy állandóan veszekednek. A legtöbbször a szülők igyekeznek változtatni ezen, hiszen megértik, hogy ez a gyerek érdeke, és ők is féltik ettől a helyzettől. Sokat segít, ha őszinték velem, mert akkor egyet mondunk a gyereknek, ami nagyon fontos. Általában az őszinteségben hiszek, és igyekszem erről a szülőket is meggyőzni. Sose felejtem el, volt egy anya, aki állandóan hazudott, nemcsak nekem, mindenkinek. Sose tudtam eldönteni, hogy beteg, vagy szimplán hazudik. Vele nagyon nehéz volt, nem haladtunk sokra. Szerencsére ez a ritkább, a csoportom nagy részében normális szülők vannak, és csak egy-kettővel nehéz.
Képünk illusztráció
Milyen három év után megválni a gyerekektől?
Ebbe nem tudok belerázódni, mert mindegyiket nagyon megszeretem, egy-kettőt még annál is jobban, mint kéne. Mindig sírok a ballagáson, nagyon szomorú vagyok, amikor elmennek, és azzal vigasztalom magam, hogy szépen fejlődtek, sokat tanultunk együtt, és ez az élet rendje. Ettől persze sosem könnyebb. Van olyan gyerekem is, aki visszajár hozzám, tíz-tizenöt év után is meglátogat, felhív. Ennek nagyon örülök, de ez ritkaság. Viszont arra kifejezetten büszke vagyok, hogy emlékszem a gyerekek nevére, előttem van a kiskori arcuk is. A ballagási képeket elrakom, és gyakran újra nézegetem, nem akarom elfelejteni őket, nekem ez fontos. Sokszor a családom is megismer egy-két gyereket, annyit mesélek róluk otthon, hogy bejönnek megnézni. Ők a kedvenceim… Amit igyekszem titkolni mások előtt, de sajnos minden kollégának van kedvence, ez tény, szakmai ártalom.
Mi volt a legviccesebb eset a pályád alatt?
Sok volt, a gyerekekkel vidám az élet. Sajnálom, hogy nem írtam fel az aranyköpéseiket, annyi vicces és jó megállapításuk van, hogy hihetetlen. Számomra inkább meghökkentő volt, és mérsékelten vicces, mikor egy gyereket itt felejtettek. Hat óra bőven elmúlt, a szülők nem vették fel a mobiljukat, én meg elképzelni sem tudtam, mit csináljak. Aztán kikerestem a naplóból a család címét, és hazavittem a gyereket: képzeld, észre sem vették, hogy nincs otthon a legkisebb, egy ötgyerekes család volt. Meg sem köszönték aznap este, hogy hazavittem a gyereket, annyira meglepődtek. És szégyellték magukat…
Milyen egy kollégával gyakorlatilag váltásban gyereket nevelni?
Fontos, hogy összhangban legyünk. Ha nem egy rugóra jár az agyunk, akkor nehéz, és sok konfliktussal jár. Szerencsére a párommal mi már régen együtt dolgozunk, és a főnökömnek esze ágában sincs szétszedni minket, mi így nagyon jól működünk.
A családod mit gondol a munkádról?
Hát, sokat cikiznek, főleg mikor a nagy gyerekeimnek szólok, hogy hideg van, és öltözzenek fel. Mindig megkapom, hogy nem az oviban vagyok, és ne akarjak úgy viselkedni velük, mint egy dedóssal. Egyébként ők is imádják a gyerekeket, ahogyan én is. Másképp nem is menne, mert rengeteg türelem kell ahhoz, hogy kicsikkel legyünk egész nap.
