Az annyira jó, amikor a parlamentből kocsma lesz! Azért jó, mert őszinte. Nincs alakoskodás, nincs álszent píszí nyelvezet, komolyan nem gondolt udvariaskodás a látszat kedvéért. Jó dolog, amikor a parlamenti képviselő az, ami. A népet képviseli.
Egy közülünk. Nem játssza meg magát, úgy kommunikál, mintha csak az ivóban lenne, baráti sörözésen.
Ugyanolyan gondjai vannak, ugyanolyan nyelvezetet használ, ugyanúgy gondolkodik, mint a munkás a sarki építkezésen. Ha tetszik egy nő, utánafütyül. Ha nem tetszik, kifütyüli.
Talán az az egy aprócska probléma van, hogy a Tisztelt (?) Ház padsoraiba nem azért ülnek be, hogy a nőket osztályozzák. Szerintem a képviselőnők akár az ajtóban történő előre engedésről is lemondanának cserébe azért, ha mostantól nem lenne téma az ország ügyeivel kapcsolatban az, hogy nők, és milyen módon azok.
Megint nőügy volt a parlamentben. Nem, nem abban az értelemben, hogy a rugalmas munkavállalás lehetőségeit dolgozták volna ki, hogy a fizetésegalizálást segítő törvénykezés került volna fókuszba, esetleg a bölcsődei férőhelyek növelése lett volna napirenden, netán az isztambuli egyezmény – már bocsánat, hogy ilyen csúnya szavakat is használok.
Hanem úgy volt nőügy, ahogyan ezt a kifejezést egyes politikusok hajlamosak mostanában értelmezni. Nő gondolkodott, nő szólalt fel, nő nyilvánult meg. Nő vállalt hivatalt, nő tart el gyerekeket a munkájával, nő került a konyhán kívülre. Nő politizált.
És innentől már mindegy is, hogy mit mondott, merthogy nőként mondta.
Apropó, mit is mondott Kunhalmi Ágnes, amire Latorcai János alelnök így reagált feddőleg: “Kunhalmi képviselő asszony, a sok bekiabálás árnyalja a szépségét!”? Nem tudjuk, mert nem fontos. A fontos, ami téma lett, az az, hogy Kunhalmi Ágnes, a Magyar Szocialista Párt országgyűlési képviselője hogyan néz ki.
És mi már megint kénytelenek vagyunk arról írni, hogy ez egy politikusnál viszonylag kevéssé lényeges körülmény, amiből már megint kiderül, hogy nincs humorunk. Talán azért nincs humorunk ebben az ügyben, mert már megint valahogy úgy érezzük, hogy itt rajtunk nevetnek, és nem velünk.
Már megint egy bók, ami sértésnek hangzik. Ahogyan mi vagyunk a sótlanok akkor is, amikor a “de kinyalnálak”-ot az utcán nem annak elismeréseként értékeljük, hogy megint sikerült színhelyesen felöltöznünk, és na ugye, hogy jó választás volt az a türkiz szoknya.
Az a legszomorúbb, hogy az ember (mondom, ember, és nem nő) hiába születik intelligens lénynek, hajlamos minden eleganciáját elveszíteni, amikor megtalálják egy tahó beszólással. Amikor egy miniszterelnök azt mondja a nagykövetének elmozdítását firtató kérdésre, hogy “nőügyekkel nem foglalkozom“, akkor az ember borzasztó szívesen élne valamilyen szellemes, megsemmisítő riposzttal, de amit még ennél is jobban szeretne:
mégiscsak inkább egy méretes palacsintasütővel arcon vágni az illetőt. Na jó, dísztárcsával.
És ez rossz. Ez rossz, mert mi tényleg szeretnénk uralkodni magunkon – már csak azért is, hogy egyértelművé tegyük, nem szükséges, hogy mások uralkodjanak rajtunk. Például amikor említett kormányfő azzal menti a menthetetlent, hogy meggondolta magát, mert végül is az ország lakosságának a fele nő, és ezért a nőügyekkel mégiscsak foglalkozni kell, akkor azt érezzük, hogy még mindig nem érti a lényeget. Vagy inkább nem érdekli sajnos.
Nem Latorcaival van itt a legnagyobb baj. Mert olyan a legjobb asztalnál is akad, aki elböfögi magát. A kulcskérdés az, hogy hogyan reagál erre az asztaltársaság. Diszkréten félrenéz? Azt mondja: ej-ej? Kiküldi a szobából a modortalant? Vagy még hangosabb böfögésbe kezd, mutatván, hogy jó viccnek tartja a dolgot, és ilyet ő is tud? Nos, ki gondolná, hogy a magyar parlamentben az utóbbi forgatókönyv valósul meg? A kollégák nem vonják össze a szemöldöküket, és nem mondják azt, hogy “Latorcai képviselő úr, ezt azért nem kéne”, hanem jót heherésznek. Esetünkben férfiak egy csoportja nevet ki egy nőt, amit gondolhatnák halmozott otrombaságnak, de mint fent javasoltuk, tekintsünk el a nemektől. Gondolkodjunk csak emberekben (mondhatnám, hogy úriemberekben, de azon már én is röhögnék), ez a minőség lenne itt most a fontosabb.
Azért volt valaki, aki kikérte magának a szexista megjegyzést. Őt Szél Bernadettnek hívják. Igen, egy másik nő, de hát ez van, legalább egymásra számíthatnak. Szél képviselő érzékeltette, hogy amellett, hogy ordas nagy parasztság, diszkriminációról van itten szó, merthogy férfiak külsejének minősítése nemigen jelenik meg a politikai kommunikációban. És valóban, furcsa lenne egy ilyen mondat az alelnök szájából:
Burány képviselő úr, szokatlanul fickós volt a mai felszólalása!
Vagy:
Harrach képviselő úr, nem kéne elrontani a sármját ezzel a gondolatmenettel!
A csoportos megszégyenítés valahogy már az óvodában sem volt menő, az iskolában már egyenesen úgy hívják: bullying, még a munkahelyeken is foglalkoznak a jelenséggel – a parlamentben nem. Pedig eredetileg munkahely volna az is, még ha sokszor inkább tűnik is óvodának.