Nem titkolom, gyakran törtem a fejemet azon,
– hogy vajon rendjén van-e az, ha az ember lánya lemond az anyaság élményéről,
– hogy szabad-e szülnie annak, akiben nem születik meg erre a vágy,
– hogy szembemehetek-e a természet rendjével,
– hogy nem bánom-e meg a nemet,
– hogy kell-e esélyt adnom a dolognak,
– hogy normális vagyok-e,
– hogy lehet-e gyerek nélkül is teljes az életem?
A döntést aztán pár éve meghoztam: ha a zsigereimben nem születik meg a sóvárgás, akkor nem lesz gyermekem. Mára már nincs bennem kérdőjel, bánat vagy őrlődés, az élet ugyanis ha anyaszerepet nem is szánt nekem, a planéta legboldogabb nagynénijévé tett – és bizton állíthatom, ez a titulus legalább akkora ajándék, mint a szülőség.
Emlékszem, tíz éve épp tele lett a hócipőm a szerelemmel, és elhatároztam, hogy soha többé nem kérek ebből a műfajból, amikor világra jött első unokaöcsém, Beni – a szerelem érzése pedig újra az ujjai köré csavart. Életemben még soha senkit és semmit nem vártam úgy, mint őt. Nem tudom, honnan jött ez az erős bizonyosságtudat, de éreztem, egy olyan emberke érkezik az életembe, aki mindennél fontosabb lesz nekem. Nem tévedtem. Beninek köszönhetően a tisztaság, a szeretet, a törődés, az aggódás, a nevetés és az önzetlenség olyan dimenzióit ismerhettem meg, amelyek létezéséről korábban nem tudtam.
Amikor már úgy hittem, ennél nagyobb ajándék nem létezik a földön, egy újabb törpe jelentette be érkezését. Három évvel ezelőtt – pont a születésnapomon – megszületett kettes számú unokaöcsém, Máté. Érkezésekor egy hatalmas szeretetbombát dobott családomra a Jóisten, ami alapjaiban rázott meg mindenkit. Egészen aprócska méretben hozta meg a gólya, szája szegletében azonban már ott húzódott egy incurka mosoly, ami megjósolta, ő lesz az a kisember a családban, aki újra megtanítja nekünk az örömöt és a kacagást. Még be sem töltötte a hármat, de már most akkora ereje van, hogy az ember beleszédül. Újra szerelmes lettem!
Már kezdtem volna felfogni boldogságom paramétereit, amikor testvérem váratlanul bejelentette, hogy úton van a harmadik törpe is. Másfél éve elfoglalta babatrónját a sztoikus nyugalom nagykövete, a győri Buddha, a kedvesség földi megtestesítője, Marci. Az ő érkezését már egyáltalán nem tudtam felfogni, emlékszem, az első szülinapján esett le végérvényesen, hogy nem álmodom, ez a varázslatos aprótalp tényleg itt van közöttünk. A szavakat még azóta sem találom, ha ránézek, csak pislogni bírok és koncentrálni, nehogy kihagyjon a szívverésem. Testem és lelkem már nem bír el több szerelmet, csak kapkodom a fejem, és próbálok egyszerre háromfelé szeretni – az anyaság gondolata pedig végleg kikopott.
