Az otthonom és a metró közötti 15 perces táv olyan nekem, mint egy élő képregény, ahol a főszerepet a VII. kerület jellegzetes arcai viszik: a kisboltok elnyűtt arcú eladói, a barátnője zsebkutyáját sétáltató izomember, a banyatankos agresszív néni, a seftelő arab, a szakadtul trendi diák, a borvirágos orrú segédmunkás, a horkoló hajléktalan vagy épp a gyermekével rohanó fiatal szülő, akinek hatalmas lépéseivel fiókája sehogy nem tudja felvenni a versenyt.
Ebbe a mindig finoman lehangoló képbe lépett be ma reggel egy 40-es édesapa és ovis hercegnője. Miközben a kislány levegővétel nélkül magyarázott, óriás apukája egy mackó mozgásával, hatalmas koncentrációval igyekezett lekövetni gyermeke tánclépéseit. Szavak nélkül is láttam, a kislány volt a bálkirálynő, öltönyös apukája pedig a herceg, akinek palacsintasütő nagyságú tenyerében szinte elveszett a kicsi kéz. A férfi homlokáról elefánt nagyságú izzadságcseppek peregtek, és miközben félig meghajolva kislányát pörgette, hóna alatt fekete bőrtáskáját szorította, szabad kezében kislánya piros hátizsákját tartotta.
Látszott, a férfi nem szokta a mozgást, a hajlásba is belereccsenhetett a dereka, de kitett magáért, és nem esett ki a herceg szerepéből, olyan óvatosan, szeretettel és imádattal vezette kislányát, hogy legszívesebben megtapsoltam volna kettejük produkcióját.
A legszebb az egészben, hogy a reggeli megszokott rohanásban ők ketten voltak az egyetlenek, akik nem siettek. Talán időben lehettek – 07:20 volt körülbelül –, mert hatalmas nyugalommal, tökéletes tyúklépésben haladtak az ovi felé. Ahogy elmentem mellettük, egy pillanatra velem is megállt az idő – és hirtelen én is lassítani akartam.
Magasról tettek a külvilágra, a mellettük elhaladókra. Úgy tűnt, mintha egy rózsaszín szappanbuborékban utaznának, ahol a kacagás, az odafigyelés, a türelem és a pillanat felhőtlen öröme az úr.
