Négy és fél éve vezetem a Rellablogot, nagyon úgy tűnik, hogy nemcsak én szeretem nagyon, hanem ti is. Kaptam egy igen megtisztelő feladatot, így olykor-olykor mostantól ezen az NLCafén is olvashatjátok írásaimat, amelyekért igazi számla ellenében kapom majd a honoráriumot. Hipp-hopp, és már vehetem is a számlatömböt, sitty-sutty, és már tölthetem is ki gyöngybetűkkel – gondoljátok ti. És gondoltam én. De a valóság egész más:
az elmúlt hetekben a férjem könyvelőjével keltem, a NAV-val feküdtem, az ügyfélkapu ügyintézőjével többet társalogtam, mint az anyámmal, sőt még a gyerekeim esti meséjét is a komparatív előnyök modellje köré szőttem.
Igyekeztem tájékozódni a témában, ami – lássuk be – gyakorlatilag már az elején megemészthetetlen falatnak bizonyult. Megközelítőleg egy Háború és békényi anyagot olvastam el, és bár már bátran vitába bocsátkozom a hintát lökve a monetáris aggregátumról, akár magabiztosan episzkopális vitába is szállok a pozíciólezáró nettósítás témakörben a fagyispultnál sorban állva, de azért jobb, ha mégis belátom: engem bizony a 2X2 néha 5-re teremtett az isten.
Egyéni vállalkozó. Számlaképesség. Alanyi adómentesség. Iparűzési adó. BKIK regisztráció. Ezekkel a fogalmakkal vált egyértelművé, hogy anno mégsem véletlen nem jelentkeztem pénzügyi és számviteli szakra.
Mégiscsak megérdemelt volt a 2-es matek érettségim, miután még az írásbeli napján is váltig állítottam, hogy 5-ből nem lehet 6-ot kivonni. Nincs mit tenni, vállalom: enyhe pánikrohamot kapok a kormányablaknál állva, a sírás kerülget, ha fel kell tennem egy értelmes kérdést egy KATA-s Facebook-csoportban, hirtelen 1500 lesz a vérnyomásom, ha százalékot kell számolnom. Vagyis hülye vagyok a könyveléshez. Nem kicsit. Viszont nagyon. A józan paraszti eszem ilyenkor is brillírozik, de igazán csak akkor nyugszom meg, ha a férjem kezébe veszi az irányítást, megölelget, időpontot kér a kormányablakhoz, majd beszél a könyvelőjével, aki egy egész kisregényt ír a teendőimről.
Jobban izgultam az ügyintézés napján, mint amikor fizikából feleltem nyolcadikban az év végi hármasasért, pedig minden leírva, kinyomtatva, nyilazgatva, bekarikázva, rajzolva ott volt a kezemben. Este fél nyolckor a kormányablaknál állva természetesen egyetlen épkézláb információval sem lettem gazdagabb, mivel indulás előtt két perccel még a kisfiam kukásautójába gyártottam hulladékot (mint utóbb kiderült) abból a papírból, amire hasznos kérdések tucatját jegyezte fel a férjem. Öt napom volt rákattintani egy rövidke kis linkre, ami nekem természetesen az utolsó este jutott eszembe. Nem sikerült. De még mielőtt az ágyon ülve elszuszogtam volna egy hátsófali infarktust, felhívtam az éjjel-nappal működő ügyfélszolgálatot. Olyan boldog voltam, hogy akár hajnali 4-kor is beszélhetek velük, ha verejtékben úszva felriadok egy rémálomból! Probléma elhárítva! Legalábbis az első és legapróbb.
Az elektronikus ügyintézés nagyon praktikus találmány. Csak nem nekem. Ugyanis valahányszor belekezdtem az egyéni vállalkozásom otthoni kiváltásába, valami mindig fontosabbnak bizonyult. Igazából esélyem sem volt akkor a végére érni, amikor a gyerekeim ébren voltak. Mert én vagy egy innovatív vasútpályát próbáltam megépíteni, vagy zeneovit tartottam csillámpóniknak és műanyag baromfiaknak.
Esetleg megpróbáltam kiteregetni néhány tonna tiszta ruhát, rendet tenni három bokáig kupis gyerekszobában vagy megkíséreltem összeterelni a szélrózsa négyzetének százas szorzója felé szaladgáló kiskorúim a játszótérről. Minden este úgy éreztem: igen, ez lesz az a nap, amikor végre valahára nekiülök és kitöltöm az adatlapot, miután elénekeltem Bánk áriáját a második felvonásból, és ByeAlex Kedvesem című számát a Csöppeknek, majd elolvastam Nagyobbacskának a Minden egér szereti a sajtot soron következő epizódját. Hát tévedtem. Minden este. Mert hiába aludtak el a gyerekeim fél 9-kor, én ugyanúgy elszundítottam velük, majd éjfélkor kászálódtam ki mellőlük, hogy aztán nagy nehezen átvonszoljam magam a saját ágyunkba.
Majd holnap megcsinálom. De mihelyst kimondtam ezt a mondatot, biztos voltam benne, hogy már megint tévedek. Emberi dolog. Nem úgy, mint az adóelőleg-alap vagy a járulékalapot képező jövedelem.
Amikor végre egyik vasárnap, este 10-kor nekiültünk a férjemmel, másfél óra böngészés és egy hosszas ügyfélszolgálati telefonbeszélgetés után kiderült, hogy mégse jó az, amit eddig szerettem volna:
egyéni vállalkozóként kizárólag ráfizetéssel tudnék működni, barátkozzak meg inkább az adószámos magánszemély gondolatával. Szuper! Egy újabb, számomra ismeretlen fogalom.
Vagyis egy következő Háború és békényi anyag tanulmányozása, valamint több száz értelmetlen, már-már ostoba kérdés megfogalmazása, ami után joggal vetődött fel bennem a kérdés: vajon miért szeretett belém a férjem, és vajon melyek azok a tulajdonságaim, amikért feleségül vett? Kétlem, hogy az igazán sajátos matematikai látásmódom tetszett meg neki…
Sokáig bírtam, de végül mégis feladtam, hogy bármiféle hivatalos ügyet gördülékenyen el tudok intézni a saját nappalimból. Néhány perc erejéig arról is letettem, hogy valaha pénzt fizetnek majd a cikkeimért, inkább csinálom ingyen vagy jövőre mégis felvételizek a Budapesti Gazdasági Egyetemre, de végül a férjem ismét foglalt egy időpontot, ezúttal a NAV-hoz.
Két nappal később jókora deficittel indítottam útjára nagylányunkat az oviba, majd a nettó két Aprócskámmal úgy álltam az adóhivatal épülete előtt, mintha egy háromnapos vakációra készülnénk. Játékok, mesekönyvek, színes ceruzák és papír, egy 30 centis kukásautó, 3 liter víz, két kiló alma szeletelve és rengeteg müzliszelet.
Néhány perc alatt egész lakájos játszósarkot varázsoltunk a váróteremből. Az alsó ajkam harapdálva figyeltem a kijelzőt, miközben bájos hercegnőket és délceg trolibuszokat rajzoltam Csöppjeim kívánságára.
Már megint sír egy gyerek. Nem értem, minek hoznak ide gyereket, ez nem egy játszóház!” – fintorgott rám kimérten egy mogorva ügyintéző.
Nem vettem magamra, mivel mondjuk én nem egy gyerekkel, hanem mindjárt kettővel érkeztem. De ők úgy színezték csöndben az általános iskola elsőosztályos tanulóit megszégyenítő skicceimet, mint a kisangyalok. Érezték, hogy a NAV-nál aztán nem lehet randalírozni. Meg se mertünk pisszenni, nehogy véletlen kiderüljön, hogy évek óta százezrekkel tartozom az államnak. Mert egyébként nem, de hát ennél a szervnél nem mernék hepciáskodni, ha rámerőszakolnának egy mondvacsinált milliós késedelmi kamatot. A férjem tanácsára igyekeztem nem magamat adni, abból ugyanis nem lehet baj.
Végre mi következtünk. Szólni nem mertem, csak ültem vigyázban, mosolyogtam, mint a vadalma, s közben némán hallgattam, ahogy a gyerekeim jólnevelten a gerezdekre vágott zöldalmát falatozzák.
Azt hiszem, még sosem éltem át ilyen hosszú, kínos csöndet. Annyi mondanivalóm lett volna az ügyintézőnek, olyan sok kérdést szerettem volna feltenni, tulajdonképp erre a találkozásra készültem két hete. Viszont amikor ott ültem, és hallgattam Apróim heves csámcsogácsát, fürkésztem az előttem ülő nő tekintetét, szorongattam a béna kis puskámat, inkább csak szabadulni akartam.
Jobbnak láttam nem húzni az időt, helyette vettem egy nagy levegőt és jól hallhatóan, rém elégedetten kijelentettem: független újságírói tevékenység.
Minek ragozni? És láss csodát, mire a srácok magukba tömték az összes felszeletelt almát, kész is lettünk.
Megvan! Adószámos magánszemély lettem. Ilyen szokatlan, vontatott és egészen kellemetlen aktusnak még nem örültem ennyire.
Ezek után már az sem érdekelt, hogy a kislányom megvetette velem a fél büfét, és a kisfiam dolgára bocsátotta a 30 centis kukásautóját a legmagasabb lépcső legfelső fokáról.
Úgy éreztem, életem egy fontos mérföldkőhöz érkezett. Pedig pont ugyanazt csinálom, amit eddig: írok. Hogy miről? Hamarosan megtudjátok, de annyit azért elárulhatok, hogy nem az egységesített betétikamatláb-mutatóról vagy az aktivált saját teljesítmények értékéről…
