Megengedi, hogy egymás után három jégkrémet egyek, elvisz moziba, meg a Természettudományi Múzeumba, és pénteken ő jön értem az oviba. Meg minden reggel ő visz. Egy kicsit kövér. De nem olyan nagyon, csak egy kicsit. És ő vezet a világon a legjobban, és egy csomó cumigukrot (sic!) vehetek, ha vele megyek vásárolni. Vele szeretek a legjobban Jégvarázs-monopolyzni, mert akkor mindig én nyerek. Ő a legszebb fiú. Néha bevisz a dolgozójába, és ott annyi mesét nézhetek a számítógépén, amennyit csak akarok. De azt elfelejtettem, hogy mit dolgozik. Mindig úgy hív: Csillagom meg Csipike, és én ezt annyira nagyon szeretem!
Vajon kiről szólhat a majdnem ötéves nagylányom jellemzése? Segítek egy picit: olyan valakiről, akit – társaival együtt – olykor anyukaként méltatlanul legyűrünk, akik sokszor nem kapnak elég figyelmet a társadalomtól, akikről néha megfeledkezünk. Jogtalanul.
Ha minden sikeres férfi mögött egy erős nő áll, akkor élő példa vagyok arra, hogy bizony egy háromgyerekes, kiegyensúlyozott és boldog édesanya mögött pedig egy olyan ember, akinek bátran neki lehet dőlni. Mindig. Nem csak nekem, hanem az egészen apróknak is.
Szóljon hát ez az írásom a férjemről, akit három kiskorú “apucíííííí”-nak hív, s vele együtt a világ összes édesapjáról!
Június harmadik vasárnapja ugyanis nemzetközi apanap.
Szerencse, a Sors ajándéka? Nem is tudom, de az én apukám igazán mesébe illő édesapa volt. Földrajz-biológia szakos tanár lévén tőle tanultam mindent a természetről, amit tudok. Vele nem lehetett elmenni egy nünüke mellett csak úgy, ő az étkezőasztalon ugrálva, hadonászva magyarázta el a ciklon-anticiklont, beutaztuk vele az országot keskeny nyomközű kisvasúton, ő úgy mesélt a pataktündérről, mint senki, és olyan borzalmas csalánteát és fűízű spenótot főzött, hogy azt nehéz lenne utánozni. Vele lehetett a sötétben diavetítőzni vagy tengeralattjárósdit játszani a paplan alatt. Persze amikor kamaszként nem mentem haza időben, tartottam tőle rendesen, pedig tudtam: én és a három lánytestvérem bármikor lazán az ujjunk köré csavarjuk.
Aztán beteg lett.
Két év után, a tizennyolcadik születésnapomon mindannyian fogtuk a kezét, amikor búcsúzni kellett. Mindennap hiányzik!
Sosem őt kerestem más férfiakban, bár titkon reméltem: ha egyszer gyerekeim születnek, hasonlóan éreznek majd az apjuk iránt, mint én és a testvéreim.
Huszonkét éves voltam, amikor az egyetemen besétáltam egy terembe, ahol csak egy valaki ült. A tanár. Három év múlva összeházasodtunk, rá másfél évre megszületett Csipi.
Aztán hipp-hopp kikerekedtünk Nuli és Mircsi egyszerre érkezésével. Háromgyerekes, nagycsaládos anya lettem. És egy igazán közeli rokonból pedig ugyanebben a pillanatban háromgyerekes, nagycsaládos apa vált.
Azért erről jócskán hallgatunk, ha a szoptatásról, a pelenkázásról van szó, vagy amikor a rumba alaplépéseivel éjszaka körbetáncoljuk az egész házat, ha valamelyik utódunknak fáj a pocakja. Szeretünk fürdőzni abban, hogy tizenkét óra vajúdás után természetesen megszülni egy majd’ négykilós babát nem ám akármi, és bírná ki a császármetszést egy férfi, utána persze keljen föl, és öleljen magához két, fejenként három kilós aprócskát!
Szemrebbenés nélkül állítunk magunknak hős mintaanya-szobrot, miután villámgyorsan leszereltünk évi háromszázhatvanhat értelmetlen hisztit, összeállítottuk a pompázatos karácsonyi menüt harminc főre, egy nap alatt huszonkétszer raktunk rendet az otthonunkban, hetente megközelítőleg 168 órát töltöttünk a homokozó és a csúszda mellett, és három gyerek nappali levezénylése után este 10-kor nekiállunk megírni a határidős cikket.
Legyünk őszinték: megérdemeljük azt a bronzszobrot.
De legyen inkább ez egy képzeletbeli szoborcsoport: a magassarkúban három tömött szatyorral, két futóbiciklivel, egy rollerrel és egy tornazsákkal szexin egyensúlyozó nő mögött igenis álljon egy erős bástya is!
Ha a férjem nincs, lelkileg talán összeomlottam volna a mesterséges megtermékenyítések sorozatos kudarca alatt. A gyerekek születésénél csupán egy valamihez ragaszkodtam: hogy az édesapjuk ott lehessen, és végig foghassa a kezem.
Az éjszakai duplababázás nem ment volna zökkenőmentesen, ha ő nincs, és talán ma már a Xanaxot is felírattam volna, ha ő nem támaszom. Mert ő nemcsak közösen reprodukált velem, hanem
miután ledolgozta a napi 8-10-12 óráját, hazajön, alig veszi le a cipőjét, leül a földre, az összes gyerek lebirkózza, és nekem máris lesz egy fél óra szünetem. Aztán, amikor alszanak a srácok, meghallgatja az összes nyűgöm, kitölthetem rajta minden dühöm, hogy végül megölelgessük egymást,
fáradtan bezuhanjunk a közös ágyunkba (ami reggelre tele lesz potyautasokkal), s másnap újult erővel, ismét türelmes és mosolygós parancsnoka lehessek a mi kis kaszárnyánknak.
Mindhárom gyerekünk előbb mondta ki, hogy “apa”, fényévekkel ezután következett csak az “anya”.
Kislányunk első értelmes szókapcsolata az volt, hogy “Bólints, Tibi! Nyilasi Tibi!”, taníthattam én neki ezer meg ezer mondókát. A kisfiunk sokkal jobban szeret tömegközlekedni az apukájával, ugyanis én képtelen vagyok könnybe lábadt szemmel, gyermeki áhítattal mesélni az Ikarus 260-as, harmonikaajtós buszról. Nagylányunk pedig a héten megkérdezte tőlem, nem lehetne-e, hogy az ovis tornabemutatóra inkább az apukája kísérje helyettem, mert nagyon szeret engem is, de hát az anyák napjára is én mentem.
Apa valahogy mindig rajzfilmfigurásabb.
Az esti mese az ő szájából sokkal viccesebb, mert teletűzdeli oda nem illő jelzőkkel és mondatokkal. Bírom, hogy a gyerekeimnek jobban ízlik az apjuk által készített, teljesen egészségtelen, E-számokkal agyonpakolt, ötperces hotdogja, mint az én órákig készülő húslevesem, amit testi épségem kockáztatásával háromszor is leszűrök, hogy selymesebb legyen a leve.
Szeretem, hogy a srácok inkább az apjuktól szeretnék hallani elalvás előtt a Fradi-indulót, mint tőlem Bánk áriáját a második felvonásból. Az sem számít, hogy az óvodában én égek, amikor Csipi a “hajrá Fradi, hajrá fiúk, mert fő a győzelem!” kezdetű dalt béközepesen ordítva üdvözöl engem.
Igazából nem lényeges, hogy a kimenős napjaimon Nuli haja akár egy szénakazal, és pizsamában hintázik a játszótéren. Mircsi arcára kábé hat gombóc fagyi van rászáradva, és rózsaszín rövidnadrágban tologatja a kisautóit a homokozó peremén, pedig én három kéket is kikészítettem.
Én állítom a szeretetteljes korlátokat, de apával néha át lehet ugrani azokat.
Én törekszem a tökéletességre, de apával olyan izgalmas olykor megbotlani. Apa még mindig elbír egyszerre három sózsákot, amelyeknek összsúlya meghaladja az 50 kilót is. Apa erősebb, szórakoztatóbb, lazább, megértőbb, bátrabb és menőbb.
Apa csak egy van.
Már ahhoz is hozzászoktam, hogy sokszor valóságos boszorkának érzem magam mellette, akinek már egy szőrös bibircsók is kinőtt az orrán, miközben apa hófehér paripán, kivont karddal, csillogó aranykoronával az okos és szép fején lovagol be a bájos manóink életébe.
Szerencse, a Sors ajándéka? Nem is tudom, de abban biztos vagyok, hogy nem csak a gyerekeink álmainak netovábbja ez az apuka, hanem az enyém is. Nem is kívánhatnék többet!
Közeleg az apák napja. Eddig nem tartottuk ezt az ünnepet, valójában azt se tudtam, melyik napon van (bezzeg az anyák napját!). De idén változtatok ezen, s a srácokkal együtt készülünk erre a napra.
Kedves anyatársaim! Van mit megköszönnünk ezeknek a csudás férfiaknak, tegyük hát meg!
És ha lehet, ha nem felejtjük el bokros teendőink mellett, lehetőleg mindennap, s ne csak most vasárnap!
