“Ha ilyen körülmények lennének otthon is, elgondolkodnék a hazaköltözésen”
Tóth Krisztina asztaliteniszezőként, profi sportolóként érkezett meg Münchenbe tizenhét évvel ezelőtt. Három éve hagyta abba a profi pályafutását, és négy éve a bajor asztalitenisz-szövetségnél dolgozik. “Egyedül jöttem ki, mert itt jobb lehetőségeim voltak, és több pénzt is tudtam keresni. A döntést azóta sem bántam meg, rengeteget tanultam, pláne amióta a bajor szövetségnél dolgozom.”
A család – szülei, testvére és annak családja, az unokatestvérei – és a barátok először nehezen fogadták döntését, de hamar belátták, hogy jobb külföldön Krisztinek. Ők viszont maradtak, jelenleg is Gödöllőn élnek. “Eleinte borzasztóan nehéz volt, nem beszéltem a nyelvet, egyedül éreztem magam. Ráadásul a németek nem arról híresek, hogy pátyolgatnák az embert. Fél év után szoktam meg az új életemet, addigra a nyelvet is elkezdtem tanulgatni. A német emberek nagyon korrektek, de ami nagyon hiányzik, az a meleg, barátságos légkör és a baráti kapcsolatok.”
Mert bár Kriszti sok embert ismert meg, nagyon kevés barátot szerzett. “Itt az üzleti és munkahelyi dolgokat nem keverik a magánélettel. Viszont sok kultúra és különböző emberek békében egymás mellett tudnak élni, és nagyon nyitott a társadalom a másság irányában. Bőr, szín, vallás, szexuális beállítottság vagy hogy honnan jöttél, nem számít. Ez Magyarországról abszolút hiányzik, az emberek egyszerűen nem tolerálják, ha valaki másmilyen.”
De ma is hiányzik minden, ami Krisztit a gyerekkorához, az ifjúságához, a barátaihoz és a családjához köti. “A kapcsolatot főleg az internet segítségével tartjuk. Évente úgy három-négy alkalommal tudok hazamenni, de ez elég költséges, ezért többször sajnos nem jut rá lehetőség. Azért a család is meg szokott látogatni két-három évente, ilyenkor általában pár napot maradnak, és itt laknak nálam.”
Egyelőre nem tervezi, hogy hazaköltözik, megtalálta a számítását Németországban.
Nagyon megbecsülnek, jó anyagi körülmények között lakom, és kiszámítható az élet. Ha olyan munkakörülmények lennének otthon is, mint itt, akkor elgondolkodnék a hazaköltözés lehetőségén. És ha az országban azt a toleranciát, elfogadást, fejlődést, a külvilág iránti nyitottságot tapasztalnám, amit Nyugat-Európából megszoktam.
“Az volt az érzésünk, hogy az ország kezd kicsúszni a talpunk alól”
A 39 éves Stroján József (Jocó) először tíz éve költözött ki Londonba. “Mindig szerettem utazni és világot látni, de a külföldön élés nem foglalkoztatott. Aztán miután otthagytam az ikszedik munkahelyemet, ráeszméltem, hogy nem találom otthon a helyem. Változásra volt szükségem: külföldre akartam menni, bár kezdetben azt se tudtam, merre induljak.” Egy hónap múlva már Londonban volt, de szigorúan két évet adott magának. Előző házasságából született fia, Andris ekkor hároméves volt, a volt feleség nevelte, és Jocó nem akart eltávolodni a fiától. Így évente kétszer hazajárt, sőt a volt felesége, Anna és a kisfia is meglátogatták őt. Jocó Londonban ismerte meg mostani feleségét, Izát, és amikor a kitűzött két év letelt, együtt költöztek haza.
Ma már ismét Londonban élnek a hároméves Adele-lal, aki ott született, a 13 éves Andris pedig továbbra is Budapesten. “Az első kiköltözéskor a harmadik naptól volt munkám: eleinte egy ügynökségnek dolgoztam, később az idősgondozásban dolgoztam házi betegápolóként. Most sérült gyerekekkel foglalkozom mint tanárasszisztens. A hazaköltözéskor is volt tisztességes munkánk és fedél a fejünk felett, mégsem sikerült megtalálni a helyünket. Az volt az érzésünk, hogy az ország kezd kicsúszni a talpunk alól, miközben a londoni tapasztalatok kiszámíthatóságot és biztonságot ígértek. A végső döfést az adta, hogy három hónapra elutaztunk Indiába és Nepálba, ahol egy teljesen más értékrenddel találkoztunk. Onnan hazatérve mindent más szemmel láttunk, és bizonyossággá vált, hogy visszaköltözünk Londonba.”
A rokonság a döntést szomorúan, de elfogadóan vette tudomásul. Andris és anyukája még jól emlékeztek a korábbi távollétére, így tudták, hogy a fapados járatok továbbra is járnak oda is, vissza is. Jocó szerint mégis ez volt a legnehezebb rész.
Az elválások a legrosszabbak, de a távolság a hétköznapokban egyikünknek sem okoz problémát. Inkább a telefonos beszélgetésekre és a közösen eltöltött időre fókuszálunk.
Ilyenkor nagyon jó újra együtt lenni, és apa-fiú vagy éppen közös családi programokat csinálni – kirándulás, mozi és így tovább. Andrissal úgy kéthetente beszélünk telefonon, de e-mailt és chatüzeneteket is váltunk. Évi 3-4 alkalommal hazalátogatunk 1-1 hétre, nyáron pedig kettőre. Időnként az otthoniakat is kihívjuk látogatóba, Andris többször is volt már itt a szünidőben.
Amikor augusztusban együtt ünnepeljük a két gyerek születésnapját, jó látni, hogy sem a földrajzi távolság, sem a ritka találkozások, sem pedig a 10 év korkülönbség nem akadálya a köztük lévő odaadásnak.
Bár bizonyos fokig a mai napig idegennek érzi magát Angliában, a londoni közeg annyira nemzetközi és sokszínű, hogy ott idegennek lenni is teljesen természetes dolog. Török környéken laknak, a házukban egyaránt lakik magyar, román, görög és albán. A munkahelye angol vezetés mellett egy etnikailag és vallásilag is sokszínű iskola, ahol az angolnak hitt diákokról is időről időre kiderül, hogy ír, lengyel és albán felmenőik vannak. “A második és végleges angliai kiköltözésünkkor az otthon érzett lelki nyomás napokon belül felszívódott, számos barát és ismerős várt itt bennünket. Azóta már Magyarországon is idegennek érzem magam. Ismerem a nyelvet, a szokásokat és helyeket, lélekben mégis eltávolodtam.
Odaköt életem első harminc éve, a szeretteim és az emlékeim, mégis nehezemre esik azonosulni mindazzal, ami otthon fogad. Panaszkodás, negatív hozzáállás, az állandó messiásvárás.
A költözéssel viszont megtalálták a szabadságot és az anyagi függetlenséget, a társadalom pedig sokkal nyitottabb, mint amit itthon tapasztaltak. A befektetett munka eredményét jóval hamarabb megtapasztalhatják, mint Magyarországon. “Ha valamit jól csinálsz, hamarosan élvezheted az eredményét. Ha viszont valamit elcsesztél, azzal se évek múlva kell szembesülnöd. Nem tervezzük a hazaköltözést, egyelőre jó itt nekünk. Éljük a hétköznapokat, és keveset aggódunk. Adele most kezdi az óvodát, így szeptembertől bekerül az angol iskolarendszerbe. Szeretnénk egy több nyelven beszélő, több kultúrát ismerő, világlátott gyermeket, aki majd maga dönti el, hogy hol és hogyan akar élni. Idén nyáron is jön Andris Londonba, aki a szabadidős apa-fiú programok mellett most egy helyi angoltanfolyamon is részt vesz.”
“Nem lett maradéktalanul jobb az életünk, csak mások a problémák”
Garamvölgyi Berniék kétlaki életet élnek Budapest és Southend on Sea között: az apa, Gábor Angliában dolgozik, míg a család többi tagja, Berni a hat gyerekkel jelenleg Budapesten él. “Először 2013 novemberében ment ki a férjem az Egyesült Királyságba, a család pedig júliusban követte. A legnagyobb gyerek, Anna az előző házasságomban született, most 14 éves, a közös gyerekeink közül Veronika 9, Dénes 7, Karina 6, Teo 4, míg Gemma csak 1 éves. Mind Magyarországon születtek. Elsősorban a megélhetés, a közélet és az oktatásról hallottak miatt döntöttünk a külföldre költözés mellett. Anna nagyon tartott a költözéstől, félt, hogy angoltudás hiányában mi lesz vele, de már az első héten megszerette. A többi gyerek – akkor még csak öten voltak – leginkább annyit érzékelt, hogy hurrá, repülünk, hurrá, lesz önálló, külön szobám.”
A megérkezés utáni első időszak remekül telt.
Ami a leginkább tetszett, hogy elfogadóbbak az emberek, és nincs az a márkafüggősség, mint itt. Úgy mentünk ki, hogy az 5. osztályos gyerek iPhone-t akart, mert épp az a trendi, és a tehetősebb osztálytársaknál az van – Angliában a kutyát nem izgatja, ha nyomógombos telefonod van. Az sem, hogy milyen ruhában vagy, ha köntösben mész bevásárolni, akkor sem néznek rád furán. Ha valamivel kapcsolatban probléma merül fel, ott azt emberségesen orvosolják. Például nem nekem kell bizonygatnom, hogy a tegnap vásárolt cipő használhatatlan.
Az iskola kezdetével viszont nehézségek is jelentkeztek. “A kisebbek nem szedték olyan gyorsan magukra az angolt, nem volt meg a kényszer. Ők az első félévet kudarcokkal élték túl, és a suli után inkább otthon pótolták be egymással a játszást. Az intézményeknél a fix 10 perces érkezési és elviteli időpontok logisztikai lehetetlenségnek tűntek nekem ennyi gyerekkel, egyedül megoldva.”
Ezért Berniék úgy döntöttek, hogy ő a gyerekekkel visszaköltözik Magyarországra. “Amíg mindannyian kint éltünk, minden hónapban hazajöttem 1-2 napra. Az egész családdal a hosszabb szünetekre utaztunk inkább haza – kivéve a karácsonyt, az sokkal kényelmesebb kint. Most, hogy én és a gyerekek itthon vagyunk, kéthetente 3-4 napra hazajön apa is. A köztes időben is kommunikálunk: folyamatosan kontaktban vagyok a férjemmel a Messengernek köszönhetően, a gyerekek esetében viszont ritkább a csevej, mert felzaklatja őket. Amíg kint éltünk, a nagymamám egyszer látogatott meg, a szüleim kétszer, a férjem családjából viszont senki sem járt nálunk. Nem erőltettük. Itthon sem voltunk egy összetartó család, így meg legalább senki nem szól bele a mi életünkbe.”
Berniék ezt a kétlakiságot csak átmeneti időszaknak tartják: a szülőknek még mindig nyugalmasabbnak tűnik az élet nyugaton. Bár azon erősen gondolkodnak, hogy a kontinensre helyezik át az életüket, de azt nagyon kevéssé tartják valószínűnek, hogy hosszú távon visszaköltözzenek. “Az előnyök mellett azért láttam a hátrányait is a hazaköltözésünknek. Az egyik gyerek, aki imádott és jól is rajzolt, közölte, hogy soha többé nem fog rajzolni az iskolai rajztanárnő miatt. Az tény, hogy a hiányzó alapokat itthon tudták magukra szedni, igaz, külön tanár segítségével. Két év múlva viszont nem lesz első osztályos gyerekünk, úgyhogy nagyjából mindegy lesz, melyik ország oktatását kapják.
A külföldön éléssel nem lett maradéktalanul mindenben jobb a helyzetünk – csak mások lettek a problémák.
