Emlékszem, ahogy ültem az újszegedi Ligetben, és kristálytisztán láttam, hogy három út van előttem: az első az volt, hogy maradok egy házasságban, ami egészen addig boldogsággal és örömmel ajándékozott meg, de egy új szerelem miatt már kevésnek bizonyult. A második út, hogy a válást és a szerelmet választom, még akkor is, ha abban a szent pillanatban halvány sejtelmes fogalmam nem volt arról, hogy ezzel kapcsolatban a másik fél egyébként hogyan vélekedik. Illetve a harmadik, hogy nemes egyszerűséggel “két szék közül a pad alá esek”. Nyilván voltak reményeim és vágyaim a lehetséges forgatókönyvet illetően, de valójában mindhárom eshetőséggel elfogadásba kerültem. És talán ez a titka az egésznek.
Azóta többen megkerestek, akár személyesen, akár írásban, akik nem tudtak dönteni, nem látták a maguk előtt álló lehetséges lépéseket. És a megtorpanások, a változásnak való ellenállások, a félelmek mögött szinte mindig az rejlik, hogy nem merik bevállalni az egyedüllétet. A legtöbben csak átlépnének egyik kapcsolatból a másikba. És igen, én is így képzeltem. Tudom, hogy van, amikor ez létrejön és működik is, de az esetek talán sokkal nagyobb részében ez nem így megy. És ez nem is biztos, hogy baj.
Lehet fejlődni társ mellett egy kapcsolatban is. De amikor egyedül vagy, másképp történik mindez. Az egyedüllét még nem jelent magányt, és sokszor olyan helyzetek, képességek, lehetőségek bukkannak fel, amelyek csak így élhetők és “fejlődhetők” meg. Önmagunk megtalálásának ajándékát hozhatja egy olyan átmeneti időszak, amit két kapcsolat között élhetünk meg.
Emlékszem, volt olyan barátnőm, aki belebetegedett mindebbe, és kétségbeesetten kereste az új kapcsolatot, mert nem bírt egyedül lenni magával. Mások épp ellenkezőleg, megszokják az egyedüllétet, és már nem is törekednek arra, hogy kapcsolatot válasszanak. Az egyensúly valószínűleg a kettő között van. Úgyhogy erre invitált az elmúlt egy év engem is. Egy utazásra saját magammal, hogy azok az ajtók, amelyek megnyíltak, amelyeket saját magam elől tartottam oly sokáig elzárva, elfojtásokkal, félrenézésekkel és be nem ismerésekkel, azokkal foglalkozhassak. Kitisztult sok minden, és megmutatkozott, hogy sokkal sokszínűbb vagyok, mint amit korábban gondoltam volna magamról.
Kezdem érezni és megfogalmazni tudni, hogy mi az, ami működik nekem. Mire vágyom valójában, és mi az, amit a jövőben már nem választok. Hogy ki vagyok én egy kapcsolatban, és milyen a számomra működő kapcsolat. Önmagam működésére láttam jobban rá – a félreértések elkerülése végett, ez a lehetőség megvolt korábban is, csak addig nem éltem vele.
A szerelem érzése “csak” annyit tett, hogy berobbantott egy ajtót, óriási teret nyitva egy világra, aztán jól otthagyott, hogy fedezzem fel egyedül, mi rejlik emögött. Én meg így azt sem tudtam, merre induljak. Kétségkívül kalandos utazás vette így a kezdetét, ami elvezetett múltba és jövőbe egyaránt, hogy végül mindig visszahozzon a jelenbe, és átírjon bennem olyan nem vagy hibásan működő mintákat, berögzültségeket, amelyek nem szolgáltak már engem.
Sikerült az önszeretet és a tudatosság útján elindulva egyre teljesebben rálátnom önmagamra. Őszintén? Nem mindig tetszett az, amit láttam. Nem voltak mindig tökéletesek a lépéseim, a reakcióim, a választásaim. Volt, hogy elbuktam, volt, hogy elbuktattak, de minden egyes bukás után felálltam. Volt, hogy szárnyaltam, volt, hogy kirobbanó lelkesedéssel csak mentem előre és előre, kíváncsian várva, hogy vajon milyen újabbnál újabb kalandot élhetek meg és fedezhetek fel. És persze voltak olyan hétköznapok, amelyeken látszólag nem történt semmi különös, és pont ez volt a legnagyobb ajándéka annak a napnak.
Most, ahogy ezt a cikket írom, túl egy váláson, az új albérletbe költözésen és a teljes újrakezdésen, itt ülök kint a teraszon, az est sötétjében csak a laptopom billentyűzete és képernyője világít. Amíg mások a családdal vagy a barátokkal épp hosszú hétvégén pihennek, én egyedül hallgatom a szomszédoktól átszűrődő esti zajokat. Lennék máshol? Igen. De ennek ellenére boldog vagyok? Igen.
Egy évvel ezelőtt választottam. Azt hittem, akkor “valakit” választok, pedig talán akkor választottam először igazán önmagamat. És nem azért vagyok jelenleg egyedül, mert ahhoz az egy évvel ezelőtti választásomhoz ragaszkodom, nem beismerve azt, hogy “rosszul” választottam. Nem. Azóta számtalanszor választottam már. Újra és újra és újra. Még akkor is, ha ez kívülről egyáltalán nem látszik, sőt valamiféle totálisan rossz lépésnek tűnik.
Vannak olyan helyzetek, amikor egy nagyszerűbb jövő érdekében vállalnunk kell némi “átmeneti” kényelmetlenséget. Aki erre készen áll, az igazán komfortzónát kirúgó, tágító és kalandos utazásra számíthat. Nem azokat az időket éljük, amikor az Univerzum hagyná, hogy sumákoljunk a dolgainkkal. A vállalások idejét éljük, és hogy beleállunk-e abba, ami előttünk áll, az csak tőlünk függ.
Hazudnék, ha azt mondanám, mindig könnyű. Egy frászt! Vannak pokolian kemény napok. De ha az összképet nézzük, azt tudom mondani, minden rendben van azzal, ami és ahogyan történt. De hogyan lehetne most már ezentúl könnyedebben, ragyogóbban és még több örömmel? Ez az új választásom tehát: mindennap egyre többet megélni önmagamból egy olyan nagyszerű jövőt teremtve, amit eddig elképzelni sem tudtam. És tudom, hogy lesznek, akik kapcsolódni fognak tudni ehhez az újjászületett énemhez, és lesznek, akik nem. De nem is baj, hiszen ez pont így van jól.
