Szerencsések vagyunk, amiért van egy falusi házunk, ahol meg lehet pihenni, ahova el lehet bújni, ahol ki lehet kapcsolni, ami feltölt. Hatéves korom óta csaknem minden nyaramat az Alföld közepén töltöm, az ország legcsodálatosabb nagyközségében, Hartán. Tősgyökeres budapesti lányként mindig hatalmas élmény volt. És harmincegy évesen most is az. De már nemcsak nekem, hanem szerencsére a gyerekeimnek is. A mi kis vidéki házunknak ugyanis lelke van, ez a falu körülölel bennünket. Imádom a fővárost, azt hiszem, sehol máshol nem laknék szívesebben, de annyi szépség maradt volna ki az életemből, ha nem létezne a kék zsalus, téglakerítéses házunk! Év közben is sokszor lejárunk levelet gereblyézni, hóembert építeni, tavaszi nagytakarítani, hosszúhétvégézni, de Harta igazán a nyaralást jelenti nekünk. Persze amióta anya vagyok, itt szó sincs megérdemelt lustálkodásról! Hartán ugyanolyan szorgos-dolgos, sürgős-forgós, jobbra-balra szaladgálós triplamami vagyok, mint otthon.
Már a vakációnk nulladik napja is egy tudományos-fantasztikus filmbe illő jelenet.
Nem mindennapi látványosság ennyi embernek összecsomagolni két és fél hónapnyi göncöt. Csipi lányunk lassan ötéves lesz, Nuli lányunk és Mimó fiunk két és fél éves múlt, szóval van mit összecuccolnom. De gyakorlat teszi a mestert! Június elején cirka két óra alatt pakoltam be fél Budapestet: a komplett drogériától kezdve egy gyerekszobányi játékon át a gumicsizmáig minden van nálunk. Még Megyesi Gusztáv Roló alatt című könyvét is bedobtam, ami oly régóta vár rám. De hogy minek? Nem is tudom, mit hittem. Harta nem az a hely, ahol a teljes ellátást igénylő gyerkőceim mellett könnyedén lophatom a napot.
Itt, kérem szépen, mindennap életbe vágóan fontos dolgok történnek!
Az első és legfontosabb: reggeltől másnap reggelig mezítláb vagyok a srácokkal. Annyira élvezzük, ahogy csiklandozza a fű a talpunkat, vagy kedvesen karcolja a téglával kirakott út. Hatalmas szabadság! Már a reggelit is a kertben szolgálom fel, az esti fürdés után pedig pizsamában még kötelező kimenni egy picit bámulni a csillagokkal díszített eget. Megszokott napirendünk itt boldogan megdől: addig alszunk, amíg nem szégyellünk, az esti meseolvasás után pedig addig nézzük a H2O című sellősorozatot, amíg el nem szundítunk rajta.
A hartai utcákon mindenkinek hangosan köszönünk vagy integetünk, mert itt mindenkit ismerünk. És rólunk is mindenki tudja, hogy kik vagyunk. Barátságos. Csak akkor szállunk autóba, ha nagyon muszáj, mert az országban itt a legkellemesebb sétálni és biciklire pattanni. Egy nap sem maradhat el anélkül, hogy ne látogatnánk meg a házunk előtti rét lovait, vagy ne üdvözölnénk az utcánkban fészkelő, ismerős gólyacsaládot. Megnyugtató. Kánikulában a Szelidi-tóban fürdünk, vagy kilométereket sétálunk bokáig gázolva a Dunában. A kertben kizárólag fürdőruha kötelező, és csak akkor ugrunk ki a medencéből, ha már szilvalila a szánk. Rossz időben sem unatkozunk, inkább begyűjtjük az összes csigát házastól és anélkül.
Idilli Hartán három gyerekkel.
Na jó, hazudtam. Mert nem mindig.
Néha úgy érzem magam, mintha ők egy luxushotel all inclusive szolgáltatását élveznék nulla-huszonnégyben, én pedig egy személyben gondoskodnék kényelmükről és jókedvükről. Vagyis Hartán én vagyok a pincér, az animátor, a takarítószemélyzet, a szakács, a karbantartó, a cirkuszi bohóc és saját magam baristája.
Csipi, Nuli és Mimó a legédesebb gyerekek a világon, de állítom: nem véletlen, hogy idén nyáron az én fejemre indultak vakációzni az első ősz hajszálak. Általában egy percre sincs időm leülni, mindig csinálok valamit, aminek köze sincs a pihenéshez: négy adag tiszta ruha napok óta azt várja, hogy összehajtogassam, a sövényt egyforma magasra kéne nyírnom, a málnát fel kéne kötöznöm, az itteni ruhák selejtezést sürgetnek, ki kéne pucolnom a teljes konyhaszekrényt, miközben a medence miatt egy másodpercre sem hagyom felügyelet nélkül az Apróim. Vagyis itt ugyanazt csinálom, mint otthon. Még az a szerencse, hogy az anyukám akkor veszi ki a szabadságát, és utazik hozzánk segíteni, amikor fogytán a türelmem, és akkor látogatnak meg bennünket a tesóim, amikor a végét járom.
Nem fizikailag nehéz olykor ez a nyaralás, sokkal inkább lelkileg. Ugyanis belőlem két és fél hónapra kicsit egyedülálló anyuka válik…
A férjemből pedig erre az évszakra hétvégi apuka lesz. Ő csak péntekenként jön le hozzánk, de már hétfőn hajnalban utazik is vissza Budapestre dolgozni, mivel Hartáról mindennap bejárni fárasztó és költséges lenne. Nagyon hiányzunk egymásnak. Az ebihalainknak csak esténként, nekem minden percben.
Ez már a negyedik nyár, amit szinte teljesen külön töltünk. De ennek is megvan ám az előnye. Nyáron sokkal szerelmesebb leszek belé, mint bármikor az évben, és mi tagadás, ilyenkor ő is többet gondol rám kívánatos nőként, mint a gyerekei csodás anyjaként. Mindketten olyan izgalommal várjuk a hétvégét, akár a második randit, és hétfő hajnalonként könnybe lábadt szemmel búcsúzom.
Kicsit újra megtanulom, milyen nélküle élni, milyen az, amikor csak a hangját hallhatom, amikor egy csók vagy egy ölelés helyett csak szívecskékkel teletűzdelt üzeneteket küldhetek a telefonomról. Szülőként fontosnak tartjuk, hogy a csodás főváros mellett a vidék különleges világát is megismerjék a srácok. Férj és feleségként pedig úgy fogjuk fel, hogy csakis javunkra válhat a röpke távkapcsolat.
A péntekek itt a legszebbek (bár akkor sem andalgunk kettesben a Duna partján). Ha apa megérkezik, az elsőbbség a gyerekeké, akik azonnal a nyakába ugranak, és napestig csüngenek rajta. De legalább ilyenkor van egy nagyobb szusszanásom – például a medence partjáról megírhattam ezt az anyagot, miközben
- legalább ötször keltem fel limonádét készíteni,
- harmincszor dobtam vissza egy strandlabdát,
- kétszer mázoltam újra mindenkit 50 faktoros naptejjel,
- apróra kockáztam és színes tálakba szortíroztam egy nyolckilós dinnyét,
- és óránként legalább három rovart határoztam meg a csuromvizes utódokkal.
Nem mondom, hogy nem utaznék el szívesen a férjemet kézen fogva egy minden képzeletet túlszárnyaló tengerpartra, de most nem ennek van itt az ideje. Majd eljön az is. Addig pedig élvezzük a tücsökciripelős, kakaskukorékolós, piros templomtornyos, esti harangszós, szivárványmedencés, dinnyelében tocsogós, bogárhatározós, madármegfigyelős, kék zsalus, téglakerítéses vidéki életünket!
Másfél hónapja költöztünk le, és lassan újra elő kell húznom a nagykoffert. Két és fél hónap pihenés? Nekem egy pillanatig sem, mégis augusztus utolsó napján sírdogálva gyömöszölöm be minden fővárosi holminkat, mert ez a hely mindig hiányzik. Jó itt! A legjobb. Harta is az otthonom. És néhány éve már a férjemé és a gyerekeinké is. Nagyon szeretjük. És azt hiszem, ő is szeret minket.
Ja, igen, hogy van-e jótanácsom azoknak a sorstársaimnak, akik egyedül “nyaralnak” az ebihalaikkal? Persze! Jó sokat nevetni! Mindenen. És ami még ennél is fontosabb: sebhintőpor, vízálló Toy Story-s sebtapasz és minimum 30 faktor mindig legyen nálatok!
