A világ lényegesen nyugodtabb hely lenne gyerekek nélkül.
Ezt szerintem még a kisgyerekes szülők sem vitatják.
Kevesebb lenne az izgés-mozgás a látótérben, kisebb lenne a kiszámíthatatlanságfaktor, de a fő stresszforrás, ami kiiktatódna, az a zajterhelés.
Mert bár rém idegesítő, amikor valaki megállás nélkül lökdösi az embert, rángatja a ruháját vagy – ez a kedvencem – szandálos lábbal taposva mászik a fején,
a fő hatás egy kisgyerek-hisztiben, amiből a szűk környezeten kívül mindenki más is részesedik, az a hanghatás.
Rendkívül változatos, váratlan és kiszámíthatatlan. A csendes, kitartó morgástól az üveghangon való, megszakítások nélküli sivításig terjed. Van folytonos nyüszögés, nyafogás, sikítás, ordítás, üvöltés. Van minden. De az emberi fülnek legbántóbb változata szerintem az átmenetes fajta. Az, ami elindul egy alsó regiszterben, és nyafogós, elnyújtott hangon kúszik felfelé, de nem sül ki, hanem megy oda-vissza, le-fel, amíg meg nem teszed, amit a hang kibocsátója akar. Ha Fluimucil Ábel hangjánál azt érezted, hogy embert tudnál ölni, akkor ahhoz az intonációhoz tégy hozzá még egy adag passzív agressziót, meg úgy ötven decibelt, és megvagyunk.
Oké, én szültem meg, én akartam (és nem felejtem el erre emlékeztetni magam minden ilyen alkalommal), de mit tehet minderről az, aki csak ül gyanútlanul egy kávézóban? Befizetett egy wellness szállóba? Végre eljutott egy jó filmre?
Időről időre feltűnnek olyan posztok a Facebookon, amik (kedvesebb vagy erőszakosabb) formában azt a kérdést vetik fel, miért nem lehet “kitiltani” a kisgyerekeket innen vagy onnan. Toplistásak az éttermek, a hotelek és a fürdők. Kávézóval, ábécével kapcsolatban már ritkábban merül fel ilyesmi, de belátom,
van az a fajta gyerekviselkedés, ami a legtürelmesebb emberből is kihozza az… antidemokratikusat.
Pláne, ha mondjuk netkávézóról van szó, ahol az illető épp dolgozna.
Vagy ott a mozi, amit nem csoda, ha egy kétéves nem tud élvezni másfél órán át. Olykor még a rajzfilmet sem, de hát istenem, ott legalább sorstársak ülnek a sorokban, és mint ilyenek, általában megértőek.
Lehet, hogy nem is gyerekmentes éttermeket és hoteleket kéne létrehozni (mert vannak ilyenek, nagyon helyesen), hanem egyenesen gyerekescsalád-menteseket. Vagy élhetnének a gyerekesek külön városban. Ezzel egyébként csak az a gond, hogy olykor a gyerekeseknek is szükségük van gyerekmentes övezetre – nekik van csak a leginkább.
Nem fogok most okosat mondani. De elmondom, én hogyan csinálom. Nem viszem a kétévest moziba. Rajzfilmre se, mert nem ülné végig, hiszen még az Alma zenekar-koncertjegyről is az szokott kiderülni, hogy hiába fizettem ki, mert neki pont abban a pillanatban érdekesebb a hallban és a lépcsőkön rohangálni körbe-körbe, amikor a – mi úgy hisszük – kedvenc száma jön. Pont leszarja. Mi meg mutogathatjuk végig a ’nád a házam tetejét’, negyvenévesen. Hogy legalább ne érezzük, hogy hiába jöttünk.
Nem viszem étterembe sem, csak gyereksarkos sunday brunch-ra. Nem viszem romantikus dizájnhotelbe, hanem családbarát szállóba. Mert attól még, hogy kisgyerekes lettem, nem felejtem el, milyen volt szinglinek vagy gyermektelen párnak lenni, tudom, esetenként milyen idegesítőnek tűnt kívülről az a helyzet, amiben bent most kevésbé idegeskedhetek. (Bár ettől kicsit olyan érzésem van, mint mikor az anyám vegetáriánus lett: onnantól nekünk húst hússal kellett ennünk. Mert ha nem vagy vega, akkor nyilván húsevő vagy (mármint szinte csak húst evő), és te ne nyúljál ahhoz, amit ő magának főzött.)
Szóval
nem viszem olyan helyekre, ahol felnőttek csak felnőttek között érzik magukat a legjobban.
De egy csomó nyilvános helyre elviszem, ahonnan viszont rögtön távozom, ha a viselkedése átlépi a nehezen elviselhetőség határát. Például ha nagy hangerővel hangot bocsát ki hosszabb távon, ha tombol, ha a földre ül és nem hajlandó mozdulni (ekkor én kezdek egyre erősebb hangokat kiadni) és hasonlók. Jó esetben tudok ilyenkor távozni, mert nincs tele a kezem szatyrokkal és kismotorokkal, és ezért meg tudom tenni, így fel tudom kapni annak ellenére, hogy tizenhat kiló, rugdos, sikít és harapni próbál egyszerre.
Van, amikor nem tudom ezt megtenni, olyankor egy pillanatig sem izgatom magam azon, hogy ki mit gondol. Mert úgysem tudok mit tenni. Lehet jönni, segíteni a gyereknevelésben, vagy ha nem, akkor lehet szépen továbbhaladni. Nincs itt semmi látnivaló.
Én is gyűlölöm, amikor beülök egy szaunába relaxálni, mások meg ott akarnak “dumcsizni”. Csak ők felnőttek, akik tudnának uralkodni magukon, a gyerekek meg nem (vagy nem mindig).
Olvastam olyan véleményt, hogy kitiltatni a gyerekeseket bárhonnan, az olyan, mint a nácizmus, mert egy nem változtatható tulajdonság (kor) alapján előre eldönti, hogy valaki milyen ember, vagyis hogyan fog megnyilvánulni. Meg hallok olyan vélekedéseket is, hogy igenis van olyan gyerek, aki minden helyzetben szépen, illedelmesen viselkedik, és hogy ez csak nevelés kérdése.
Hát erre most kedvem lenne csúnyákat mondani, de inkább csak annyit mondok, hogy: vitatom. Egyébként lehet, hogy van gyerek, aki mindig nyugodtan, pisszenés nélkül üldögél, de nem biztos, hogy szeretnék a kollégája vagy élettársa helyében lenni harminc év múlva, bármi is az oka a mostani nem-gyerekszerű viselkedésének.
A legnagyobb gondom egyébként a társasházzal van: amikor beköltöztünk, és mindenki kedvesen közelített az angyalian mosolygó kislány felé, akkor gyorsan szóltam, hogy senkit ne tévesszen meg a látszat, mert ez a lény itt tolerálhatatlanul sikít, viszonylag gyakran. És hogy ezt hallani fogják. Amivel én nemigen tudok mit kezdeni. És hogy előre is bocs. De valahol laknia kell neki is addig, amíg megtanul egy (sok) fokkal csendesebben kommunikálni.
(Könyörgöm. Mikor jön már el az az idő???)
