Amikor egy ember szembesül azzal, hogy hosszan tartó betegsége van, akkor természetesek az érzelmi reakciók. A beteg párja is megrémül, hiszen az élet a feje tetejére áll. A félelem, a bizonytalanság a tehetetlenség, a haláltól való félelem lengi át a mindennapokat. Ilyenkor a negatív stressz mindenre rányomja a bélyegét, pedig a gyógyulás érdekében minden erőforrásra szükség van. Történetek következnek arról, ki hogyan tudott segíteni a párjának a gyógyulási folyamatban.
“Az életünk abban a pillanatban összeomlott”
“Hónapok óta kutakodtunk, tele volt az életünk félelemmel, bizonytalansággal és tehetetlenséggel. Kálmán egyre rosszabbul lett, de még mindig azt mondták az orvosok, minden rendben. Én egyre hitetlenebb lettem, a zsigereimben éreztem a bajt.
Aztán hirtelen jött a visszavonhatatlan diagnózis “daganat”. Meg kellett küzdenünk a hírrel, azzal, hogy nem tudtunk a kórról semmit, és azzal is, hogy az életünk abban a pillanatban összeomlott.
Szavakat hallottam, hogy “malignus”, meg “konglomerátum”, meg hogy talán nem lesz rezisztens, meg csontvelő-transzplantáció… De csak vészvillogóként tudtam értelmezni ezeket. Ezt úgy hívják sokk.
Minden porcikámmal segíteni szerettem volna, de még azt sem tudtam, mit lehet tenni, be kell-e feküdni a kórházba, mennyi ideig kap kemoterápiát, és hogy egyáltalán…. mi lesz most velünk?”
– meséli Juli.
Képünk illusztráció – jelenet a Tajtékos Napok című filmből
Az ember általában a jelent és a jövőt csakis úgy képzeli el, hogy egészséges emberként él. Nem gondol arra, hogy vele is előfordulhat az, hogy a betegek sorába lép. Éppen ezért, amikor ez megtörténik, akkor váratlanul, egyik pillanatról a másikra megfordul a világ. Ez a párkapcsolatot, családi életet is érinti. Teljes a káosz akkor, amikor mindez kiderül, az élet nem úgy folytatódik tovább, mint ahogy eredetileg eltervezte a pár. A beteget is és a hozzátartozót is váratlanul éri a diagnózis, és fogalmuk sincs, hogyan tovább. A diagnózis hallatán a beteg öt stádiumon megy keresztül:
- tagadás,
- düh,
- alkudozás,
- depresszió,
- elfogadás.
A párkapcsolatot egy ilyen krízis nagyon megviseli. A daganatos betegségek diagnózisát sok ember egyenesen egy halálos ítélettel azonosítja. Nem tudják, honnan merítsenek erőt ahhoz, hogy működtessék az életüket. A párok egy diagnózis esetén a “visszavonhatatlan”, “megmásíthatatlan”, “reménytelen”, “kegyetlen”, és ehhez hasonló szavakkal illetik a helyzetet. A megélt érzések a tehetetlenség, a bizonytalanság, a bűntudat, a lemondás, az elveszettség, a kudarc érzése, ami átlengi a mindennapokat.
“Utólag visszagondolva nagyon hálás vagyok, amiért Kálmán nem omlott össze, legalábbis ott és akkor nem.
Összekapaszkodtunk, jó érzés volt, hogy a bajban is együtt vagyunk. Hogy honnan merítette azt az erőt, ami nekem is erőt adott, nem tudom.
Azt tudtam, hogy csak úgy tudok segíteni, ha arra figyelek, neki mire van szüksége. Ha csendre, akkor csendben maradtam, ha érintésre, akkor megöleltem. Azt hiszem, az én túlélési stratégiám az volt, hogy mindennél jobban figyeltem Kálmánra. Akartam a gyógyulást, és ő is. Sokat voltunk együtt, más ütemben kezdtük el élni az életünket.
Igyekeztünk olyan dolgokat csinálni, ami feltölt. Rádöbbentünk arra, hogy korábban nem olvastunk egymásnak verseket, nem sétáltunk és nem hallgattunk zenét. Kizsigereltük az életünket, ahelyett, hogy élveztük volna.
Kialakult egy új szokás a kapcsolatunkban. Mindennap táncoltunk, amikor nem volt kórházban.
Ebben az időszakban csak egy dolog lebegett a szemem előtt, az, hogy most ő diktálja az ütemet. Ő vezeti ezt a csoda szép keringőt a saját tempójában – nem csak a szó szoros értelmében –, és nekem “csak” együtt kell táncolnom vele. Ezek a táncok gyógyító táncok voltak. Kálmán meggyógyult, és mi azóta is mindennap táncolunk!” – meséli Juli, 45 éves tanítónő.
Ebben a helyzetben mind a betegnek, mind a hozzátartozónak nagyon nehéz hinnie a gyógyulásban. Mindenki küzd azzal a gondolattal, hogy bizonytalan a jövő. Megváltozik a kapcsolat, az életük, a kialakult rituálék, a rendszer, ami már működőképes volt a családban. Ilyenkor a párkapcsolatban is változás történik, amihez hol jobban, hol nehezebben tudnak alkalmazkodni a párok.
Vannak párok, akik ilyenkor képesek összekapaszkodni, és még erősebbé válik a kapcsolatuk, úgy, mint Juli és Kálmán esetében is olvashattuk. Juli egy nagyon jó stratégiát választott a támogatásra, oly módon és olyan ütemben próbálta támogatni Kálmánt, ahogy ő az igényelte.
Képünk illusztráció – jelenet a Tajtékos Napok című filmből
“Bűntudatom volt, mert a beteg feleségem támogatott engem”
Ám vannak olyanok is, akiknek ez nem megy zökkenőmentesen. Jocó mesél.
“Zita, a párom megbetegedett.. Az egész életünk fenekestül felfordult, pedig a gyógyulásba vetett hitre nagy szükségünk lett volna. Olyan volt az egész, mint egy örvény, ami beszippantott, és kontrollálatlanul pörgetett, miközben fuldokoltam. Nem tudtam, honnan merítsek erőt, hogy neki is adhassak. Ekkor mély depresszióba estem.
Bűntudatom volt, mert ő támogatott engem. Pszichiátriára jártam, amikor ő kemoterápiára. Volt, hogy a kezelések után ő jött be hozzám látogatóba.
Iszonyatosan erős nő, aki példásan küzdött az életéért és az én pszichés egészségemért is. Azért van bűntudatom, mert korábban mindig úgy éreztem, hogy nem tesz meg mindent az egészsége érdekében, hajszolta a munkát, rendszertelenül táplálkozott, nem mozgott, csak egyre hízott. Szűrőprogramokon sem vett részt, sőt, amikor talált egy csomót a mellében, akkor is hetekig kellett könyörögnöm neki, hogy menjen orvoshoz. Egyáltalán nem foglalkozott az egészségével.
A betegség két éve alatt viszont óriási változás következett be a kapcsolatunkban, annak köszönhetően, hogy
Zita elképesztő erővel küzdött. Magáért és értem is, a mai napig sírok, amikor eszembe jut, mert nagyon hálás vagyok neki.
Amikor én is kikerültem a pszichiátriáról, akkor hoztunk Zitával egy döntést. Kerékpározni kezdtünk. Először 5 km-t mindennap, majd szépen lassan felkúszott a táv. Ma már Zita gyógyult és 80 km-es edzéseket tekerünk együtt. Én pszichológushoz járok, hogy feldolgozzam a történteket, és én is magam mögött hagyjam a depressziót” – meséli Jocó, 47 éves mérnök.
A betegség esetén a párkapcsolatban végtelenül fontos a kommunikáció, hogy a két fél biztonságosan el tudja mondani a másiknak a megélt érzéseit. Az is nagyon fontos, hogy a betegségről, a lefolyásáról és a várható időszak változásairól kapjanak kellő orvosi tájékoztatást. Ez segíti a párnak az alkalmazkodást, annak érdekében, hogy fel tudjanak készülni a várható nehézségekre.
Ugyanis egy tartós betegség a párkapcsolatban változást igényel, ami azt jelenti, hogy a családi feladatokban, a család átszerveződésében, a problémák megoldásában eggyel kevesebb személy tud részt venni. A napi feladatok ellátása, plusz a beteg támogatása nagy feladatot ró az egészséges félre. A beteget sokszor nagyon nyomasztja, hogy a szeretteinek most nehezebb, mert ő “kiesett” a napi rutinból, sőt sokszor azt érzi, hogy ő most egy “plusz probléma”.
Képünk illusztráció – jelenet a Tajtékos Napok című filmből
“Hittem kettőnkben és ez erőt adott”
Kátya arról mesél, hogy ő hozott egy döntést, amikor diagnosztizálták a betegségét. Az ő megküzdési stratégiája a sorstársakon való segítés volt. Ezzel elérte, hogy Miklós, a párja úgy érezze, hogy ugyan jelen van egy betegség az életükben, de a lehetőségekhez képest Kátya igényli a teljes életet, és nem az összeroppanás az egyetlen lehetőség számára. Ez Miklósnak is erőt adott.
“Elhatároztam, hogy nem adom fel, hanem nyertesként jövök ki a csatából. A gyerekeimnek is példát akartam mutatni. Nem volt azért ez ennyire egyszerű, hiszen voltak nagyon kemény hetek, amikor feküdtem, mint egy darab fa, és szó szerint a halálomon voltam. De gyógyulni akartam, a gyerekekért, Miklósért, az életünkért.
Mindennap készítettem fotókat, magamról, a tevékenységeimről. Ez adott egy célt az életemnek, dokumentálni akartam a betegségemet, a gyógyulási folyamatot.
Sokat bíbelődtem a fotókkal, lefoglaltam magam, nem agyaltam, hanem megéltem minden pillanatot és a lehetőségekhez képest kihoztam a legtöbbet belőle. Egy idő után nálam betegebb embereknek segítettem. De nemcsak nekik. Ezzel Miklósnak is hitet adtam.
Ő a végtelen kedves humorával segített nekem, amivel mindennap sikerült megnevettetnie. A szerelme és jelenléte megmásíthatatlanná tette a kettőnk szövetségét. Néha azt éreztem, ha meghalnék is boldogan tenném, annyi mindent kaptam tőle. Injekciózott, amikor kellett, fogta a fejem, amikor már nem volt erőm tartani, látogatott a kórházban. Támogatott abban, hogy embereknek segítsek, amikor jól voltam. Csendesen kísért engem, bátorított, és hitt bennem. Én is hittel tudtam ezt viszonyozni. Hittem kettőnkben és ez erőt adott” – meséli Kátya, 39 éves fotográfus.
A fent leírt három történet pozitív hangvételű, jól látható, hogy a megküzdés, a közös erőfeszítés erősíti a párkapcsolatot és az egyén fejlődéséhez is hozzájárul. A reziliencia (megküzdési képesség) az erőforrások mozgósításának a képessége mind az egyénnek, mind a párkapcsolatnak a fejlődését szolgálja. Azonban vannak olyan párok, akik nem képesek megtalálni ezeket az erőforrásokat, sőt, akár ez a krízis helyzet felerősíti az előzetesen jelenlévő párkapcsolati problémákat is. Mind a betegnek, mind a hozzátartozónak nehéz érzéseket okozhat a bizonytalanság, a negatív stressz, ami esetleg megnehezíti a megküzdésbe vetett hitet, vagy akár a segítségnyújtás képességét. Ezekben az esetben érdemes pszichológiai segítséget kérni.
A cikk szerzője Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus, pár- és szexuálterapeuta. A Babes – Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán végzett, mint pszichológus. A Magyar Családterápiás Egyesület család- és párterápiás képzését követően a Semmelweis Orvostudományi Tudományegyetem posztgraduális képzésén tanult szexuálterápiát. Tagja a Magyar Családterápiás Egyesületnek és a Szexológiai Tudományos társaságnak, valamint a Magyar Szimbólumterápiás Egyesületnek.
