Akkor engedd el egyedül a gyerekedet bárhová, ha ezt meg tudod tenni nyugodt szívvel, mert mindketten készen álltok erre. Ez a legjobb tanácsom. Mindenki másként jó szülő, és minden gyerek különbözik a többitől, nem számít, mit mondanak mások, rátok csak a saját szabályaitok érvényesek.
Mi egy kisvárosban élünk, de a nagyobbik gyerekemet egészen negyedikes koráig elkísértem reggel a suliba, és érte ment valaki. Pedig az iskola az utca végében van. Így voltam nyugodt, és ez a fiamnak is tökéletesen megfelelt. Volt olyan, hogy télen a hálóingem fölé vettem fel a télikabátomat, beleugrottam a csizmámba, mert nem volt időm már rendesen felöltözni, de akkor is elkísértem Bercit a suliba. Aztán a lányom is elsős lett, és egy éven keresztül megint együtt mentünk suliba, most már hármasban. Amikor Panka másodikos lett, akkor merült fel először, hogy esetleg mehetnének kettesben a bátyjával.
Szépen bandukoltak a suli felé
Már a gondolattól is rosszul voltam, borzalmas dolgokat láttam: hallottam a csikorgó féket, kalapált a szívem, csorgott rólam az izzadtság. De aztán rájöttem, hogy a bátyja vigyáz majd rá, hiszen megtanítottam közlekedni és teljesen megbízható. És mindketten szerették volna, ha önállóan mehetnek, és nem akartam megbántani a fiamat azzal, hogy nem bízom meg benne. Így hát rávettem magam, és elengedtem őket a tőlünk 5 perc sétára lévő suliba. Bevallom őszintén, hogy a jeges rémület szorongatta a szívemet egész nap, sőt egész héten, de ezt nem mutattam előttük. A munkahelyemen a vécében pityeregtem, és arra gondoltam, hogy csakis én vagyok a hibás azért, ha velük valami történik. De nem történt. Okosan körbenéztek az úton, úgy mentek át, évekig fogták egymás kezét és teljes egyetértésben bandukoltak. Néhányszor meglestem őket, és egészen meghatódtam, annyira cukik voltak. Igazából örülök, hogy megbíztam bennük, nagyon élvezték, és idővel nekem is könnyebbség volt, hogy nem kell reggelente suliba járnom…
Aztán megtanítottam a fiamat az edzésre is elmenni egyedül, az már kicsit távolabb volt, és sok nagy kereszteződésen kellett átmenni, de megbízhatóan vigyázott magára, nem ökörködött. A nagy lépés az volt, amikor már Budapestre járt edzésre, három átszállással, 1,5 órás útra az otthonunktól. Télen már ötkor sötét volt, ezért még jobban aggódtam. Egy évig mindig mentem vele, direkt gyalog, hogy alaposan megtanulja az útvonalat, inkább álltam 2 órát a mínuszokban is kint, és megvártam, nem mertem egyedül hagyni. Aztán egy év után úgy éreztem, hogy mehet egyedül, elvégre már 13 éves, tudja az utat, menni fog ez neki. Így is lett, addig ő sem erőltette az egyedül menetelt, addigra megérett rá. Ez volt a vízválasztó. Azóta mindenhová elengedem egyedül, csak pontosan meg kell mondania, hogy hová megy, és mikor jön. Ha új helyre készül, akkor részletesen megbeszéljük, hogy merre induljon, és segítek telefonon, ha kell. Egy szavam sem lehet, soha nem élt vissza a bizalommal, szól, ha késik, gyakran azért is telefonál, hogy tudjam, éppen hol tart. Tényleg tök rendes, nagyon büszke vagyok rá.
Közben a húga szempillantásnyi idő alatt kivívta magának a függetlenségét, még csak 13 lesz, de már volt egyedül a barátnőivel moziban, pólót venni vagy tankönyvekért. Meg kell hagyni, ő is rendes, szól, ha valamiért nem ér haza a megbeszélt időre, vagy szeretne tovább maradni. Így én is nyugodt vagyok, ők pedig azt érzik, hogy kaptak egy kis szabadságot, elvégre kiérdemelték. Nagyon örülök annak, hogy természetes nekik az, ami sok felnőttnek sem evidens: szólnak, ha késnek, szólnak, ha valahová el szeretnének menni, és mindig megkérdezik, hogy mehetnek-e. Aranyos gyerekek, én pedig ezen már nem parázok, mindig tudom, merre járnak.
(Ez persze nem igaz teljesen, mert este sötétben már görcsben áll a gyomrom, ha a 15 éves fiam még nem ért haza, de megállom, hogy nem hívogatom. Eddig még mindig hazaért rendben, maradjon is ez így!)
Csak akkor engedd el a gyerek kezét, ha mindketten készen álltok!
Nem mindenhová engedem el őket
Vannak helyek, ahová nem engedem el a lányomat, például olyan gyerekhez ott aludni, akinek nem ismerem a szüleit, és nem beszéltem meg velük a dolgot. Ez alapvetés nálunk, engem nagyon meglep, amikor egy szülő nem is tudja, hogy kinél alszik a gyereke. Ehhez ragaszkodom, a lányom megértette, megszokta. Egyébként nem engedem el csak úgy, grasszálni, mert nem gondolom, hogy gyerekeknek utcán vagy bevásárlóközpontban kellene mászkálniuk. Ezt is felfogta, ilyenkor mindig azt javaslom, hogy jöjjön át a barátnője hozzánk, vagy menjen át ő hozzájuk. Eddig ez ellen sem volt kifogás. Egyébként még azt is meg szokta kérdezni, hogy elmehet-e az osztálytársaival fagyizni, pedig én dolgozom akkor, és sose tudnám meg, de így tisztességes. Cserébe mindig elengedem, fagyizzon csak nyugodtan. Amíg ez így működik, addig – azt hiszem – minden rendben van!
Nagyon szorítok, hogy a bizalom megmaradjon köztünk, és mindig őszintén elmondják, mit szeretnének, és megbeszéljük a dolgot. Akkor nem lesz baj, és most nem csak a közlekedésre gondolok. Remélem, nem tévedek!
