Akkor még nem is sejtettem, hogy a kettőnk kapcsolata csak nehezebb lesz. Amikor iskolás lettem, egyszer csak elkezdtél egyre nagyobbra nőni. Nem értettem, mi történik velem, undorodva nézetem magam a tükörben, és bántott, hogy nem tudok uralkodni rajtad.
„Húzd már be azt a nagy hasadat!” – förmedt rám mérgesen anyám az egyik nagyáruház gyerekosztályán, amikor képtelen volt belepréselni abba szép kis lila ruhába, amit kinézett nekem. Szégyenkeztem miattad. Szégyenkeztem otthon, mert bár tudtam, hogy szeretnek, de a lelkem mélyén éreztem, hogy jobban örülnének a szüleim egy filigrán kislánynak, akit lehet öltöztetni, akivel lehet dicsekedni. Persze velem is lehetett, mert mindig osztályelső voltam. A tanulásba menekülve próbáltam elfojtani azt a sok fájdalmat, amit az otthoni történések és a miattad érzett sok-sok szorongás jelentett.
12 éves voltam, amikor eldöntöttem, hogy erőt veszek magamon, és kerül, amibe kerül, csinos, sportos alakot faragok belőled. Koplaltam, tornáztam, mint az őrült, és meg is lett az eredménye: egy évvel később egy 40 kilóval kevesebb, boldog és könnyed lány nézett vissza rám a tükörből. Akkor először voltam nagyjából elégedett veled. De valami javítani valót persze akkor is találtam rajtad. Szerettem volna nagyobb mellett, keskenyebb csípőt, vékony, hosszú lábakat, nem olyan vastag és görbe szörnyűségeket, amikkel a sors megáldott. És az évek teltek-múltak, hol sportosabb voltál, hol gömbölydedebb, de én sosem tudtam teljes szívvel megbékélni veled. Valamiért mindig haragudtam rád. Haragudtam, mert
- túl vaskos voltál, és a többi gyerek állandóan csúfolt miattad
- mert túl lassú voltál, és pokollá tetted a tornaóráimat.
- mert a hajam nem szép, selymes zuhatag volt, hanem megzabolázhatatlan szénaboglya
- mert eleinte minden hónapban a falat kapartam, olyan erős menstruációs görcseim voltak
- mert egész nyáron vörös szemmel, taknyosan, fulladozva szenvedtem az allergiától
- mert elegem volt a vacak tüdőmből
- az asztmás rohamokból
- mert lételem lett a szorongás amiatt, hogy hol túl soknak, hol túl kevésnek tartottalak.
Aztán szép lassan felnőttem. Nemcsak fizikailag, hanem fejben is. Bőven elmúltam már harminc, mire végre megbékéltem veled. Ma már tudom, hogy sok mindenben hibáztam. Gyűlöltelek, bántottalak, pedig csak nem mertem szembenézni önmagammal, a saját gyengeségemmel. Azzal, hogy a kajában kerestem a boldogságot, és ezzel téged megnyomorítottalak, majd a végén megtettelek bűnbaknak. Sajnálom, hogy egy csomó merényletet elkövettem ellened. Sajnálom,
- hogy éveken át zsíros, cukros kajákkal terheltelek ész nélkül,
- sajnálom a drasztikus fogyókúrákat,
- a napi 800 kalóriát,
- a káposztalevest,
- az almaecetet,
- a felülésekkel véresre sebzett gerincemet,
- a pokoli kényelmetlen cipőket,
- a sapka nélkül átvacogott teleket,
- a naptej nélküli nyaralásokat,
- az átdohányzott éveket,
és minden elmulasztott pillanatot, amikor elfelejtettem hálás lenni neked.
Azt hiszem, a jóga tanított meg arra, hogy ha nem is vagy sudár és törékeny, mégis fantasztikus dolgokra vagy képes, olyasmikre, amiket régen nem is hittem volna. Sajnálom, hogy nem tartottam tiszteletben az igényeidet, a határaidat. Ma már tudom, hogy ésszel kell bánnom veled, és ha figyelek az igényeidre, akkor sosem hagysz cserben.
És tudd meg, hogy a tökéletlenségeid ellenére igenis szép és szerethető vagy. Ígérem, most már vigyázni fogok rád.
