Olyan nő vagyok, akit kiszámíthatatlannak és következetlennek tartanak, amiben van igazság, de érdekes módon a gyerekeimmel kapcsolatban egyik sem igaz rám. A kiszámíthatatlanságom azonban nem tett jót a párkapcsolatomnak. Nagyon mélyen voltam, amikor a válásom és a közös gyermekfelügyelet megmentett. Az exem annyira csodálatos, hogy nem kell semmi miatt aggódnom akkor sem, amikor vele vannak a gyerekek, ez pedig levett a vállamról egy nagy rakás szorongást. Tudom, hogy szerencsés vagyok, és nem minden nőnek adatik meg, hogy a válást válassza a saját és a gyerekei érdekében. Mégis rettenetesen fel tud dühíteni, amikor azt látom, hogy elítélnek, megszégyenítenek, nevetségessé tesznek nőket, akik a válás mellett döntenek.
Mintha minden életnek, minden párkapcsolatnak ugyanolyannak kellene lennie, ugyanolyan véggel.
Az élet nem fekete és fehér, ahogy a válás sem az. Túl sokan hagyják figyelmen kívül épp azt a fekete és fehér közti szürke részt azért, mert „soha nem tépnék szét egy családot”, vagy „minden házasság megmenthető kemény munkával”. Akik ilyeneket mondanak, elképzelni sem tudják, hogy bármi máshogy történjék, mint ahogy az ő életükben történik. Szerintem minden anya, aki kilépett a házasságából, legalább egyszer átélt már ilyen beszélgetést, amiben megszégyenítették a döntése miatt.
Depressziós voltam. Szorongtam. Mérges voltam. A férjemre irányítottam ezeket az érzelmeket, mert nem akartam a gyerekeimre önteni minden fájdalmamat. Amikor depressziós vagy, az azt jelenti, hogy hiába vagy épp a gyereked szülinapi zsúrján, körülötted boldog arcokkal, akkor is érzed a melankóliát magadban. Amikor depressziós vagy, akkor alszol 12 órát, nem lustaságból, vagy mert így akarod elkerülni a szexet a férjeddel, hanem mert inkább alszol, mint ébren legyél. Amikor depressziósan ülsz a parkban egy padon, napfényben fürödve, akkor is csak ürességet és szomorúságot érzel belül. Depressziósan nehéz házasnak lenni. Nehéz a másiknak is, hogy megértse, mit vársz tőle, és hogyan tudna segíteni.
Stephanie Portell és az egyik kisfia
Képtelen voltam arra, hogy olyan feleség legyek, akire a férjemnek szüksége lett volna. Úgyhogy azoknak, akik azt mondják, hogy együtt kellett volna maradnunk, nem magammal rántani a gyerekeket, és azt kérdezik, hogy próbáltam-e eléggé megmenteni a házasságomat, az a válaszom, hogy igen, mindketten kitartottunk, ameddig csak bírtuk.
Hét évig kitartottam, mert annyira szerettem volna, hogy egyben maradjon a családunk.
De a személyiségem alapjait nem tudom megváltoztatni 100 százalékig. Elolvastam minden tanácsadó könyvet, amit csak ajánlottak nekünk, beszélgettünk az olvasottakról a férjemmel, számtalan párterapeutánál jártunk, beleértve azt is, aki azt mondta, hogy mi vagyunk a legérettebb pár, aki valaha megfordult a kanapéján. Az, hogy ő egyetértett a döntésünkkel, nagy megkönnyebbülés volt. Nem tehettem volna többet a házasságunkért. Mindketten elkövettünk mindent, amit csak lehetett.
Miután elköltöztem, teljesen megváltoztam. Nem éreztem már a rám nehezedő bűntudatot, amiért tönkreteszem egy másik ember életét a bajommal. Az exem boldogabb így, mert nem kell a depressziómmal és a szorongásommal küzdenie. A gyerekeim boldogabbak, mert nem kell senki miatt aggódniuk, én pedig jobb anya lettem. Belehalnék, ha elveszteném a gyerekeimet, nem hagynám, hogy bárki elvegye tőlem őket, és nem tenném ezt az exférjemmel sem. A válás során közös felügyeleti jogot kértünk, így mindenki boldog a helyzettel, senki sem veszítette el a gyerekeit. Ez számunkra tökéletes megoldás, de nem jelenti azt, hogy mindenkinek ezt kéne tennie.
Hagyjuk már abba, hogy egy sémát akarunk ráhúzni az emberek életére.
A gyerekeim egy olyan oldalamat ismerhették meg az utóbbi két évben, amit előtte nem láttak. Nem azért, mert szingli lettem, vagy mert hétvégén van szabadidőm, hanem azért, mert már nem kínoz a szorongás, hogy nyomorulttá teszem a páromat. Ezért akartam válni. Az én esetemben igaz a régi klisé: „nem veled van gond, hanem velem.” Elszomorít, hogy soha nem élhetek olyan párkapcsolatban, olyan életet, amilyenre vágytam, és hogy talán sosem találom meg az igazit, akiről a mesék szóltak gyerekkoromban. Még ha meg is találnám, az állandó hangulatingadozásaimmal valószínűleg úgyis elijeszteném.
Lehet, hogy a tökéletes család képét összetörtem társadalmi szempontból, de minden családtagomnak csak szívességet tettem – beleértve magamat is – a válással. És igenis büszke vagyok a döntésemre. Talán pár év múlva újra átgondolom a párkapcsolatokhoz fűződő viszonyomat, de addig inkább csak arra koncentrálok, hogy a lehető legjobb anyja legyek a gyerekeimnek.
