„Reggel hétkor bekapcsoltam tévét, és azzal a lendülettel sokkot kaptam, mert épp az ment a hírekben, hogy egy ismerősömet megkéselte a férje. Meghalt. Ahogy keresgéltem a hírek között, hogy többet megtudjak a gyilkosságról, a szemem elé kerültek a kommentek a cikkek alatt.
»Ezért kellene a nőknek hamarabb összepakolni és lelépni.«
»Annyira unalmas már. Ha megüt, hagyd el. Ha maradsz, megöl. Nem olyan bonyolult ez!«
»Miért nem hagyta ott hamarabb?«
Könnyek csorogtak végig az arcomon, mert ezeknek az embereknek fogalmuk sem volt róla, hogy az ismerősöm épp azon volt, hogy elhagyja a férjét. Azért ment vissza a házukba azon az estén, hogy pár cuccot összepakoljon a költözéshez. Legszívesebben sikítottam volna. Az ismerősömért, magamért. Én is egy bántalmazó áldozata voltam, tudom, hogy az a tanács, hogy »csak hagyd el«, mennyire nem segít egy áldozatnak.
Kérlek, könyörgöm, ne mondogasd, hogy csak lépjen le, ne viselkedj úgy, mintha ez olyan könnyen megvalósítható lenne mindenkinek. Olykor halálos is lehet.
Az ironikus az egészben az, hogy azok, akik úgy tesznek, mintha tudnák, mit kellene tennie egy bántalmazás áldozatának, általában azt sem tudják, mi fán terem a családon belüli erőszak. Bárki, aki bántalmazott áldozatokkal dolgozik, tudja, hogy kb. az áldozatok 75 százalékát megöli a bántalmazója, amikor ki akar lépni a kapcsolatból. Tudjuk azt is, hogy rengeteg olyan nő van, aki hajléktalanná válna, ha elhagyná a bántalmazóját. Azt is tudjuk, hogy ha egy nő csak úgy fogja a gyerekeit, és eltűnik a bántalmazó kapcsolatból, feljelenthető gyerekrablásért. Ami ha megtörténik, akkor nagyon nehéz helyzetben lesz egy gyermekelhelyezési perben.
Részlet a Hatalmas kis hazugságok című sorozatból
Úgy tűnik, tartja magát az a mítosz, miszerint ha egy nő bántalmazást kiált, akkor elsétálhat, a bántalmazót pedig megbüntetik. Csakhogy ez az esetek elenyésző részében történik így. Tudom, mert így éltem. Próbáltam elhagyni többször is a bántalmazó férjemet, de hamar rájöttem, hogy nehéz menet lesz. Az anyaotthonban nem volt hely, nekem pedig nem volt pénzem, hogy fizessek a gyerekvigyázásért, hogy elmehessek dolgozni. Pénz nélkül nem tudtam ügyvédet fogadni, aki segített volna a válásban. Megtudtam, hogy amíg férjezett vagyok, nem kaphatok segélyt sem, hogy talpra álljak.
Amikor úgy döntöttem, hogy mindez nem érdekel, megpróbáltam a gyerekekkel együtt lelépni, ám a férjem közölte, hogy akkor feljelent gyerekrablásért, mert még nincs a kezemben olyan papír, hogy enyém lenne a gyerekfelügyeleti jog. Mivel a rendőrség nem tudja eldönteni, hogy melyikünk mond igazat (mindkettőnknek voltak sérülései, nekem a brutális veréstől, neki pedig a védekezésemből), csapdába estem. Próbáltam »csak elhagyni«, de nem találtam a kifelé vezető utat, ezért maradtam.
Egészen addig a pillanatig maradtam, amíg a férjem egyszer megütötte a fiamat.
Ha visszanézek az életemre, azt kívánom, bárcsak valaki beleavatkozott volna, és bárcsak én is megtettem volna az ismerősömért. Szükségem lett volna valakire, aki elmondja, hogy elvihetem a gyerekeimet a testi épségük védelme érdekében anélkül, hogy gyerekrablással vádolhatnának. Szükségem lett volna valakire, aki tájékoztat, hogy még ha az anyaotthon tele is van, sok olyan templomot találhatok, ahol lehet menedéket kérni. Szükségem lett volna olyan alapítványra, egyesületre, amelyek tudnak ingyenes ügyvédi segítséget nyújtani. Szükségem lett volna arra, hogy a rendőrök felkészültebbek legyenek a családon belüli erőszak témakörében. Szükségem lett volna segítségre azon túl, hogy azt mondják, hogy »csak lépj le«. A barátnőmnek pedig szüksége lett volna valakire, aki elmondja neki, hogy a személyes holmijáért nem kellett volna egyedül visszamennie, kérhetett volna rendőri kíséretet.
Ne mondd azt egy bántalmazó kapcsolatban élő nőnek, hogy csak hagyja ott a bántalmazóját. Inkább kérdezd meg, miben tudsz segíteni.”
