Életem első nagy szerelme és komoly párkapcsolata még 2003-ban vette kezdetét, egy francia fiú húzta ki 23 éves lábam alól a szilárdnak és stabilnak hitt talajt. Hat év hipnotikus szárnyalás vette kezdetét, amiből hármat Budapesten éltünk, hármat pedig ingázva a Nizza-Budapest tengelyen.
Megismerkedésünk nem ment simán, ő büszke franciakét nehezen adta meg magát az angol nyelvnek, én azonban nem beszéltem a franciát, így mégiscsak egyszerűbbnek tűnt, ha felfrissíti alapfokú nyelvtudását. Ami a gördülékeny kommunikációt illette, olykor a legelemibb gondolatokat sem tudtuk értelmesen kinyögni egymás felé, de a szerelem és a szenvedély minden létező kiborulást, elkeseredést és drámát rendre betakart.
Drámaian szép és nehéz hat évünk volt, életemben először tapasztaltam meg azokat a dolgokat, amiket korábban csak csöpögősnek hitt mozifilmekben láttam: hogy milyen az, amikor az ember minden sejtjét átitatja a szerelem; milyen az, amikor nem bír betelni a másik látványával, illatával és ízével; milyen az, amikor mindenét odaadná a másikért; amikor fizikai fájdalom kínozza társa hiányától; amikor legyűri minden létező büszkeségét, hogy kimondja a súlyos szót: szeretlek!
Akkoriban azt hittük, ez a találkozás örökre szól, hogy ilyen egyszer történhet meg az emberrel, ám a távolság és szerény anyagi lehetőségeink fájó éket ütöttek közénk. Engem Budapestre kötött az egyetem, őt Nizzában várta egy visszautasíthatatlan állás. Három évig makacsul kapaszkodtunk egymásba, napról-napra egyre távolabb kerültünk egymástól, a szerelem mellé pedig beköltözött a harag, a másik hibáztatása, a féltékenység és kétségbeesés. Hiába szerettük volna a közös életet, be kellett látnunk, sem az idő, sem a hely nincs meg ahhoz, hogy együtt maradjunk.
Emlékszem, én voltam az erősebb és mondtam ki, pontosabban írtam le, hogy engedjük el egymást. Dagadtra sírt szemekkel, sebesre fújt orral írtam azokat a sorokat, amikben elköszönök életem férfijától. Válaszul ugyan csak egy mondatot kaptam: „Legyen így, ha ezt akarod!”, de tudtam, ő ugyanúgy szenved, ahogy én. Ezt követően két évig nem beszéltünk, szépen belefogytunk, belefásultunk az elengedésbe – de persze nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rá, és talán ő is rám.
Egyik reggel aztán e-mail érkezett tőle. Emlékszem, hatot fordult velem a világ, mire képes voltam felfogni, hogy ő üzent. Sorai hatására újabb hat fordulatot vett a szédülés, fontosnak tartotta megüzenni nekem, hogy megnősül. Pokoli órák, napok következtek. Bár azt hittem, közöttünk mindennek vége, be kellett ismernem magamnak, hogy a lelkem mélyén vártam a viszontlátást, egy új fejezetet – vele. Nehezen, de kipréseltem magamból pár kedves, őszinte örömbe csomagolt hazugságot, a legjobbakat kívántam nekik – és újabb két évnek kellett eltelnie, hogy kommunikálni tudjunk, ezúttal is szigorúan e-mail formátumban.
Élete, karrierje, házassága mesésen indult. Felesége egy gyönyörű nő lett, kisfia egy angyalszerű szőke manó, otthona a tengerre nézett, karrierje szárnyalt. Eleinte keserédes fájdalommal olvastam beszámolóit, ezerszer elképzeltem, hogy én is lehettem volna az a nő, aki mellett megtalálja ezt a fényesen csillogó boldogságot, de idővel elengedtem a kesergést, és elhatároztam, hogy megtanulok őszintén örülni a boldogságának, elvégre szeretem.
Kapcsolatunk őszinte barátsággá szelídült, újra együtt örültünk és búsultunk életünk fordulatain, felköszöntöttük egymást a születésnapokon, oda-vissza küldözgettük a családi fotókat, és ugyanúgy ajánlottuk egymásnak a könyveket és filmeket, mint sok évvel korábban. Én mindeközben már a harmadik kapcsolatomban csomagoltam össze, és méltattam az egyedüllét áldásos állapotát.
Ekkorra már szívvel-lélekkel hittem, hogy személyében egy új barátra leltem, de ezúttal is tévednem kellett. 2017 augusztusa nagyon csavart a történeten. Munkája miatt Budapestre érkezett, és adta magát az ötlet, hogy találkozzunk. A gondolattól pont úgy éreztem magam, mint tizennégy éve, amikor kötött kardigánban, kockás ingben, ferde szemüvegben, egy csokor lila tulipánnal várt a Kálvin téri mozgólépcsőknél. Reszkető lélekkel érkeztem a kávézóba, ahol hosszú percekig csak némán ölelni bírtuk egymást – pont olyan erősen, mint régen. Aztán elsodortak a történeteket, immár folyékony angollal be akartuk pótolni az elmúlt évek hallgatásait, be akartuk avatni egymást életünk minden apró részletébe.
Ha hajnalban nem kellett volna felszállni a repülőgépre, talán még most is beszélgetnénk, de ő újra elment. Vissza a családjához, a kisfiához, a régi életéhez – és mi ezúttal is elmulasztottunk egymás szemébe nézni, és kimondani: vége!
