Nem volt egyszeri és különleges eset, szinte mindennapos volt az otthonunkban a bántalmazás. Mondhatnám úgy is, hogy természetes volt, hogy bármikor robbanhat a mostohaapám, aki 10 éves korom óta élt velünk. Géza először tündérbogyó volt, bár utáltam már az első találkozáskor, de hát tíz évesen senki sem hisz neked, ha azt mondod, nem azért pikkelsz rá, mert átveszi apád helyét, hanem azért, mert valami nem stimmel vele. A tündérbogyóság, a mézesmázosság leoldódott róla, amikor hozzánk költözött.
Tisztán előttem van az első eset, amikor kezet emelt az öcsémre.
András kettest hozott fizikából, ami megbocsáthatatlan bűnnek bizonyult. Mély, elemi döbbenet volt látni, mintha lassított felvételen ment volna, ahogy Géza hozta a szíjat, és elverte vele Andrást. Bizony, nem lekevert neki egy atyai pofont, hanem kikereste a legvastagabb szíját, hogy azzal alaposan ellássa a baját. Nem voltunk addig bántalmazott gyerekek, nem értettük, mi történik, kaptunk persze már indulatból fülest anyámtól régebben is, ha nagyon nagy disznóságot csináltunk, de nem szoktuk meg ezt a szisztematikus verést.
Anyám nem próbálta védeni Andrást, csendben maradt, nem emelete fel a szavát, hiszen Géza csak a javunkat akarja, hogy jobban tanuljunk, hát igazán, megérthetnénk. Meg nélküle anyagilag úgysem élnénk túl, Géza nélkül még tán a Föld is megállna a forgásban, úgyhogy szépen maradjunk csendben, ne mondjuk el senkinek, mi történik otthon, mert abból lenne nagy haddelhadd. Ismerős, ugye? Hogyne lenne ismerős mindenkinek ez a szöveg, akinek már volt dolga társfüggővel vagy elolvasott akár csak egy cikket a témában.
Nem állt meg egy verésnél, nyilván nem. Minket kevesebbet gyepált, inkább anyámra volt kihegyezve. Mi csak akkor kaptunk, ha véletlenül megettük azt az ételt a hűtőből, amit félretett magának – nem mintha tudtuk volna, hogy az neki lett félretéve –, egy időben ezért le is lakatolta a hűtőt, és az engedélyével lehetett csak kivenni belőle ételt. Tíz évvel később az őrületbe kergettem a férjemet, mert alig bírt leszoktatni róla, hogy minden alkalommal, amikor enni vagy inni akartam valamit, megkérdeztem tőle, hogy szabad-e. Akkor is kaptunk a fejünkre persze, ha visszabeszéltünk, nem csináltuk azonnal, amit kitalált, meg akkor, ha fel mertük tekerni a fűtést a szobánkban. A gáz, az drága, nem ám csak úgy fűtünk vele bele a világba, amikor lehet takarózni három paplannal helyette.
A furcsa az egészben, hogy mindezt meg lehet szokni, pár év verés után már fel sem tűnik, megtanultunk lábujjhegyen járni, résen lenni, mert bármikor ráléphettünk egy érzékeny pontjára, amiről nem is tudtuk addig, hogy érzékeny pont. Beleszoktunk, hogy megkérdezzük, ehetünk, ihatunk-e bármit az otthonunkban, megtanultuk, hogyan titkoljuk el a világ elől a zúzódásainkat, hogyan ne beszéljünk róla, mi történik otthon. Ráéreztünk a dolog ritmusára, hogy hány percig szabad zuhanyozni anélkül, hogy kikapnánk érte, mert pazaroljuk a vizet.
Azt viszont nem tudtuk megszokni, hogy anyánkat verte.
Gyerekfejjel az egy dolog, hogy téged megvernek, az van benned, hogy biztos ezt érdemled, valamit csináltál már megint, amit nem értesz ugyan, de nyilván te vagy a hibás. Viszont ha az anyukádat verik, akkor úgy érzed, szétszakadsz belül. Nem is emlékszem mindegyikre, annyi volt, olyan sokáig éltek együtt. Egy verés azonban nagyon bennem maradt, mert akkor hívtam ki először és utoljára a rendőröket.
Képünk illusztráció (Fotó: Profimedia, Alamy)
Utólag azt mondom, bár ne tettem volna, mert csak rosszabbodott tőle a helyzet. Annyit hallottam csak a szobámban, hogy anyám sikít és segítségért kiált. Nem tudtam segíteni, mert Géza magukra zárta a hálószoba ajtaját, csak a küzdelem hangjait hallottam, és az futott át rajtam, hogy ha nem csinálok valamit, bármit, a dörömbölésen kívül, kinyírja az anyámat. Utolsó ötletként emeltem fel a telefont és hívtam a rendőrséget, ami egyébként egy sarokra volt tőlünk. Amikor elmondtam, mi történik – hogy „jónapot, ki tudnak jönni hozzánk, anyámat veri a mostohaapám” –, akkor felröhögött a rendőr, és annyit kérdezett, hogy „oszt vér folyik-e már?” Nem értettem, miért nevet, halálra voltam rémülve, féltettem anyám életét, ez meg itt röhög ordenáré módon a fülembe. Annyit válaszoltam, hogy „még nem, de ha nem jönnek ki, valószínűleg folyni fog.” Akkor már nem nevetett olyan harsányan, csak elkérte a címet és mondta, hogy jó, majd jönnek. A majd jönnekből lett aztán két óra (!), az utca sarkáról nehezen találhatták meg a címet, gondolom.
Annyiban megmentettem ezzel a helyzetet, hogy amikor beüvöltöttem a szobába, hogy kihívtam a rendőrséget, Géza abbahagyta a verést, és elmenekült otthonról.
Így amikor kiérkeztek a rendőrök, ő valahol egész messze járt, előállítani sem tudták, de közölte a rendőr, hogy úgysem tudnának vele mit csinálni, úgyhogy mindegy is, hogy ott van vagy sem. Késő éjszaka aztán persze visszatért, és nyilván elővett azért, amit tettem, elárultam a kis titkát a rendőröknek, áruló lettem. Akkor hagyta csak abba, amikor elkezdtem ordítani vele, hogy „gyere, üssél még, ölj meg, akkor legalább a börtönben fogsz megrohadni”. Ettől megijedt. Mármint nem a börtöntől, hanem attól, hogy szerinte megőrültem, érdekes módon ettől kezdve egy ujjal sem ért hozzám abban a pár évben, amit még egy fedél alatt töltöttünk.
Nem értek hozzá, hogy hol a határ, ahol a rendőrök már igenis bele kellene avatkozniuk a családi életbe. Ez például számomra már bőven a határon túl volt, ahol nekik meg kellett volna állítaniuk egy bántalmazót. Azt viszont tudom, hogy
nincs rendben az, ha egy rendőr beleröhög a telefonba, amikor egy gyerek halára rémülten felhívja családon belüli erőszak miatt. Ez nem pénzkérdés, nem törvényekről szól, hanem emberségről. Bennem gyerekként ettől a röhögéstől a teljes reménytelenség áradt szét.
Az, hogy nincs esélyem, nincs segítség, nincs kihez fordulni, megölhet Géza engem, anyámat, bárkit, csak röhögés lesz a válasz. Azt éreztem, hogy semmit sem ér az életünk azoknak, akikhez segítségért fordultam. És hány meg hány gyerek élhet ma is így a saját családjában a saját őrjöngő, pszichopata apjával, mostohaapjával, anyjával, akárkijével, belegondolni is borzasztó. Annyit tudunk tenni, hogy figyelünk egymásra, a szomszédra, az osztálytársra, a kisgyerekre a játszótéren, akinek zúzódás van a karján, és megkérdezzük, miben tudunk segíteni. Ha már a rendőrség nem segít, segíthetnék mi egymásnak.
