Életünk során gyakran elakadunk, megtorpanunk, és nem tudjuk, merre, hogyan tovább. Ilyenkor az ember lánya vagy az időre és saját erejére bízza a feladatot, vagy segítséget kér a barátaitól, a testvérétől, a szüleitől, egy szakembertől – vagy, ami ennél is hatékonyabb, a nagymamájától. Mert igenis vannak olyan élethelyzetek, amikor a nagyi élettapasztalatára, bölcsességére, ravaszságára, tiszta szívére és keménységére van szükség.
Párkapcsolati válságom kellős közepén most Panni nagyi után nyúlok, lisztes kötényébe hajtom a fejem, engedem, hogy dolgos kezeivel a fejemet simogassa, hogy némán a Jóistent kérje, hogy egy okos asszony szívével és eszével vigasztaljon: Kismadaram, ne feledd, nem azért vagyunk, hogy szomorkodjunk!
Ez a mondat és ennek megannyi változata gyakran elhagyta a száját. Csecsemőkorom óta azt tanultam tőle, hogy nevessek, hogy vidám legyek, hogy ne dőljek be a mélabúnak. Mindig, amikor az arcomat nézte és simogatta, rám feledkezett, és figyelmeztetett: Téged a Jóisten kacagásra teremtett, ugye tudod? Kérdeznie sem kellett, tudtam én azt abból is, ahogy ragyogó arcával rám nézett, mintha maga a Jóisten tekintett volna rám. Minden szavát elhittem, és szívtam magamba, mint egy szivacs.
Gyerekként persze nem tudhattam, micsoda drága útravalót kapok tőle, nemcsak azt ültette el belém, hogyan kell pozitívan gondolkodni, de azt is, hogyan nem szabad megadnom magam a fájdalomnak, a szomorúságnak, az emberek bántalmainak – és saját példáján keresztül mutatta meg nekem, hogyan is kell azt.
Nem volt könnyű élete: szerelmét a második világháború, legkedvesebb barátnőjét a gázkamra, édesanyját a Lyme-kór, édesapját a demencia, bátyját egy féltékeny asszony, vagyonát a bank vette el tőle; magára maradt, fohászkodott, hitt és kapaszkodott. Szerette az életet, jó viszonyt ápolt a Teremtővel, hitt benne, hogy elgyengülni, szomorkodni, a halált vágyni bűn, hogy ezek mind Lucifertől valók – neki pedig semmilyen körülmények között nem volt hajlandó megadni magát.
A hosszú évtizedek alatt lassan, de újra talpra állt: férjhez ment egy jóravaló emberhez, a nagypapámhoz, keményen dolgozott, tervezett, és egy mesekönyvbe illő életet épített. Igaz, aranyhal, ezüstcipő és fele királyság soha nem jutott neki, de volt helyette mézeskalács házikó, virágkötészet, unokák, játék és hangos kacagás.
Mindig, amikor tulajdon nyomorom a mélyre taszít, Panni nagyira gondolok, az én tündérszerű nagymamámra, aki emelt fővel, mosolyrajzolta ráncaival menetelt keresztül az életen, és egy pillanatra sem volt hajlandó megadni magát az ördögnek.
