A matató kütyüktől a focis kártyákig – mit kezdjünk a sulis őrületekkel?

Tavaly nagy sláger volt a peonza, aztán jött a matató kütyü, a fidget spinner, épp lecsengőben vannak a Hupikék törpikés stikeezek, de már nő a woodoo babák népszerűsége. Mindig bejön egy-egy játék vagy vásárlás mellé kapható ajándék, ami megbolondítja a gyerekeket. A szülő pedig gondolkozhat, hogy hová tegye a néhány éve áhított óriási plüssöket – Angry Birdsből vagy Star Warsból –, mert már jó ideje nem is játszik velük senki.

Fidget spinner és társai: mire jók a matatókütyük?

„Bár az iskolában kevés idő marad a szabad játékra, a szünetekből elcsent néhány perc és a délutáni egy, másfél óra rejti magában azt a lehetőséget, hogy a gyerekek együtt játsszanak – mondja a negyedikes Renáta anyukája. – Amíg az udvaron vannak, hála a tanító nénijüknek, partizánt vagy kidobósat játszanak, szinte azt egész osztály együtt mozog. De amikor bejön a rossz idő, és az osztályterembe szorulnak, valamit elő kell venni a táskából, ami egyfelől játék, másfelől valami olyasmi, ami divatként söpört végig a közösségen. Külön kis dobozban viszi be az eddig gyűjtött stikieezeket, és nagy a bánat, ha egy-egy mégis elveszik belőle. Nálunk a legújabb őrület a woodoo baba. Fonalból készült kis babák, mindenféle karakterrel. A gyerekek valójában nem is tudják, mi volt az eredeti célja, örülnek neki, hogy van egyénisége, elfér a markukban, szerepjátékot tudnak vele játszani. Mi is úgy vettük meg az elsőt, hogy Reni egy délután elmondta: már van a barátnőjének, és úgy szeretne vele játszani, hogy a sajátját viszi. Nem vásároltuk meg rögtön, hátha csak hóbort, de nem múlt el a vágyakozás. Így aztán feltételekhez kötöttük, többet kell neki a házimunkában segítenie, és megvártuk a matek felmérő eredményét.”

És ha nem állunk be a sorba?

„Sok szülő attól fél, ha egy csoporton belül elindul egy divathullám, és abból a gyerekük kimarad, akkor ettől izolálódni fog – mondja Valachiné Geréb Zsuzsanna pszichológus. – Különösen érzékeny lehet ez akkor, ha a diák új közösségbe kerül, elsős lesz, vagy mondjuk új sportra kezd el járni. Érdemes azonban belegondolni, valóban így lesz-e? Ha ő nem fogja gyűjteni a focis kártyákat, akkor nem állnak majd vele szóba, netán kiközösítik?

Nagy valószínűséggel inkább csak az a szerepe a közös hobbinak, mint a felnőtteknél a szociális dohányzásnak, nincs ugyan valós tartalma (Milyen cigit szívsz? – Milyen kártyád van már?), mégis könnyebbé teszi a kommunikáció elindítását. Aki nehezebben találja a hangot, aki visszahúzódóbb, mankót kaphat arra, hogy ez jobban menjen.

Mi történik azonban akkor, ha a szülő nagyon nem szeretné, hogy a gyereke is csatlakozzon a gyűjtögetők csoportjához? Nem akar azért három trolimegállóval többet utazni vagy bemenni egy nagyobb városba, hogy abban a bizonyos boltban vásároljon, hogy azt a kis figurát megkapja? Legyünk őszinték, és magyarázzuk meg a véleményünket. Beszélhetünk arról, hogy tulajdonképpen manipulálnak bennünket, hogy azért vásároljunk ott, akár az eltervezettnél többet, hogy megkapjuk azt a kis ajándékot, s bár úgy tűnik, hogy ingyen van, ez mégsem igaz. Ha ráadásul olyan divat üti fel a fejét, ami ütközik az értékrendünkkel, az elveinkkel, akkor küzdjünk ellene.

Ne vásároljunk olyan játékot, ami anyagi terhet jelent, ne adjuk be a derekunkat, ha minden észérv ellene szól. Szerencsére a legtöbb, főleg vásárláshoz kötődő dolgot a gyerekek kinövik, míg alsó tagozatban menő, vágyott, addig felsőben sokszor már ciki lesz.

A gyerekek természetes tulajdonsága, hogy gyűjtögetnek. Az egész kicsik kavicsokat, botokat, ősszel gesztenyét, falevelet. Az oviba kerülve jönnek már a kereskedelem kínálta dolgok, ami az iskola alsó tagozatán csúcsosodik ki. A nagyobbak már komolyabb dolgokat szeretnének, okostelefont, tabletet, menő sportcipőt, fülhallgatót. Elhagyják a kacatokra emlékeztető szokásokat, a becses gyűjtőalbumok a szekrényen a hátsó fertályba kerülnek.

„Áron zsebeit mosás előtt mindig át kellett kutatni – nevet Ági, Áron anyukája. – Hogy abból mi minden került elő! A madártolltól a maroknyi kőig. Sokszor észre sem vettem, hogy séta közben mikor veszi magához ezeket a dolgokat. Most, hogy iskolás, semmi sem kopott ez a tulajdonsága, csak már más a fontos. Bár alapvetően nem érdekli a foci, nem jár fociszakkörre, nem nézi a meccseket a tévében, ő is gyűjteni kezdte a focis kártyákat. Nálunk a nagypapára marad, hogy erről beszélgessen vele, engem ez a sport egyáltalán nem érdekel, alig ismerem a híres labdarúgókat. Néha jutalomból megvásárolom neki a kártyát, de az album rendezgetése Miki papára marad. Nekik ez már fix program, ha találkoznak.

Korábban voltak állatos matricás gyűjtőalbumok, bevallom, hogy arra még én is rákattantam. Amikor már félig volt a könyvünk, izgulni kezdtem, hogy meglesz-e mind. Együtt ragasztottuk be, mindent elolvastunk, amit tudni lehetett róluk, és csak azért mentem egy másik boltba, hogy az ott elköltött pénzem után ajándékba adjanak egyet. Különböző csoportokban csereberéltem, több hétig ez kötötte le a szabadidőmet. Mégsem sajnáltam, mert esténként ez lett a mi közös programunk, ismeretterjesztő szövegeket olvasott fel nekem Áron, gyakorolta a két és háromjegyű számokat, és azt is észrevettem, hogy a memóriáját is felpörgeti, fejből tudta, hogy mi hiányzik, hogy melyik oldalon melyik állat mellett mi van. Szóval erre én nem sajnáltam sem pénzt, sem időt. Remek szórakozás volt.”

Megkapta, de két percig sem örült neki!

„Külön foglalkozni kell a hedonisztikus alkalmazkodás fogalmával – mondja a szakértő. – Ez egy olyan pszichikai jelenség, amit talán úgy lehetne elmagyarázni, hogy vágyunk valamire, megkapjuk, de ez mégis kioltja a vágyat, és ezért új dologra kezdünk vágyni. Tulajdonképpen gyors hozzászokás és érzelmi hőfokcsökkenés megy végbe. Vagyis, ha egy kisgyerek kedd reggel matricacsomagot akar, mi elrohanunk, beszerezzük, este odaadjuk, akkor két percig nagyon örül. De elő is áll azzal a kéréssel hogy holnap is legyen így.

A gyorsan teljesített vágyak öröme sokkal kisebb, mint az, amire várni kell, amit ki kell érdemelni. A túl könnyen megszerezhető tárgy, ajándék általában könnyen értékét veszti.

Ugyanakkor egyáltalán nem probléma, ha ezeket az iskolában megjelenő dolgokat jutalmazásra használjuk fel, vagy kötjük valamilyen eredmény eléréséhez. Beszéljük meg, mikor adjuk oda, milyen feltétele van a megszerzésének. Ebbe érdemes a családot is belevonni, hogy a hétvégén ne legyen kínos eset, ha a nagyi csak úgy elővarázsol tíz csomagot a táskájából, miközben a gyerek egész héten azért az egyért hajtott.

Az is nagyon fontos, hogy a különböző, akár boltban kapott ajándékok ne a pótlékai legyenek az együtt tölthető minőségi időnek.

Ha nincs időnk társasozni, de veszünk egy peonzát, az nem ugyanolyan értékű. Mi magunk is felelősek lehetünk a hedonisztikus alkalmazkodásért, ha a gyerek bármilyen jellegű bajára, a tőle ellopott percekre akár apró-cseprő ajándékokkal válaszolunk. Az sem megoldás, ha a gyereknél akarjuk a saját hiányokkal, nélkülözéssel terheltnek ítélt gyerekkorunkat kompenzálni, ezzel nem jót teszünk, hanem károkat okozunk.”