nlc.hu
Család
Egy baleset kellett ahhoz, hogy 35 évesen újra elkezdjek imádkozni

Egy baleset kellett ahhoz, hogy 35 évesen újra elkezdjek imádkozni

„Emlékszem, mindig nagyon izgultam, hogy semmit ne hagyjak ki a felsorolásból, ám amikor ez mégis megtörtént, riadtan ébredtem az éjszaka közepén, és gyorsan kiegészítettem az imám. Gyerekfejjel valahogy úgy képzeltem, hogy a kéréseimet és a köszönetmondást éjszaka szállítják az angyalok.”

Én Istenem, Jóistenem,
Lecsukódik már a szemem.
De a tiéd nyitva Atyám,
Amíg alszom, vigyázz reám!

Vigyázz kedves Szüleimre,
Meg az én Testvéreimre,
Mikor a nap újra felkel,
Csókolhassuk egymást reggel.

Tízéves unokaöcsém ezeket a sorokat duruzsolja lefekvés előtt. Vékonyka kezeit szorosan összekulcsolja, csukott szemei mögött nagyon koncentrál, és madárcsicsergős hangon mantrázza ezt a néhány sort. 

Valamikor régen nekem is megtanította ezt az imát a nagymamám. Emlékszem, mindig bevackoltam magam a hatalmas, tollal töltött, napillatú dunyha alá, szorosan összefűztem az ujjaimat, és teljes átéléssel kértem. Ima után mindig jött egy kis mese az őrangyalaimról, napi jó cselekedetről, kérésről és köszönetmondásról – a nagymamám mindig arra figyelmeztetett, hogy legyek hálás azért, amim van: az ételért, a meleg takaróért, a házikónkért, az egészséges szervezetemért, a testvéremért, a szüleimért. Csak úgy ittam a szavait, és hagytam, hogy apró testem minden porcikáját átjárja a mélységes hála. 

Gyerekfejjel a Jóistent soha nem tudtam elképzelni, az ősz szakállú, idős bácsi képével valahogy nem sikerült megbarátkoznom, erről, úgy hiszem, a háromszögből kinéző szem tehetett. Persze nem volt ezzel semmi baj, nagymamámmal megnyugtatott, imádkozzam az angyalokhoz, ők majd továbbítják az üzeneteimet a Jóistennek. Halálosan boldog voltam ettől a megoldástól. 

Idővel aztán áttértünk a „szabadszavas” imádkozásra, mert én sokkal több mindent szerettem volna kérni és megköszönni, mint amit az ima lehetővé tett. Én ki akartam térni a Buksi gyógyulására, Géza papa köhögésére, hogy a bátyámnak sikerült a matekfelmérő, hogy anyukám új munkát kapott, hogy tejfölös bableves volt ebédre, hogy nem kellett iskolába menni, vagy hogy elmaradt a matekdolgozat. Emlékszem, mindig nagyon izgultam, hogy semmit ne hagyjak ki a felsorolásból, ám amikor ez mégis megtörtént, riadtan ébredtem az éjszaka közepén és gyorsan kiegészítettem az imám. Gyerekfejjel valahogy úgy képzeltem, hogy a kéréseimet és a köszönetmondást éjszaka szállítják az angyalok. 

Aztán útközben, valamikor a fiatalság és a felnőttkor küszöbén elveszítettem ezt az egészet. Már nem volt fontos, hogy kérjek, hogy kapaszkodjak, hogy köszönetet mondjak. Az okát nem tudom, talán túlságosan lefoglalt az életem, a barátok, a fiúk, a tanulás, a sport, talán magától értetődőnek tartottam, hogy jól alakul az életem. Voltak évek, amikor kimondottan elszálltam magamtól, eltűnt belőlem minden félelemérzet, hittem, nekem nem eshet bántódásom. Belekényelmesedtem a jóba, a sértetlenségbe, abba a a biztonságba, amit a szüleim építettek körém.

Aztán egy telefonhívás mindent megváltoztatott, édesanyám hívott, hogy a bátyámnak autóbalesete volt. Hármat fordult velem a szoba, émelyegtem, és minden porcikámban reszkettem. Bár a testvéremnek csodával határos módon a haja szála sem görbült, a baleset híre felért egy újraélesztéssel. Fohász ekkor még nem jött a számra, de a történet alapjaiban írt át bennem mindent. Újra nagymamám szavai jutottak eszembe:  legyek hálás mindazért, amim van! 

Mára esténként újra imára kulcsolom a kezem, én is összeszorítom a szemeimet, és szabadszavas verzióban újra kérek, és köszönetet mondok.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top