Anya januárban halt meg, egy fénytelen, hótalan, végtelen hosszúnak tűnő téli napon. Aznap új időszámítás kezdődött az életünkben – apáméban és az enyémben is. Először csak a borzalmas űr volt, a kínzó gondolat, hogy soha többet nem láthatjuk, ahogy molyol a konyhában, nem fogunk többet vitatkozni azon, hogy most éppen ki a magyar közélet legcikibb figurája, és engem soha senki nem fog már úgy felhívni, hogy „Szia, Nyúl, nem fogod kitalálni, mi történt…”
Az első év volt a legnehezebb, nem is éltünk igazán, csak vegetáltunk. Megélni nélküle születésnapot, húsvétot, anyák napját, karácsonyt. Emlékszem, azon a karácsonyon nem is állítottunk karácsonyfát. Voltak mécsesek, egy szerény asztali dísz, és mélységes csend, ami mázsás súlyként borult ránk. Sokat beszélgettünk róla, milyenek voltak a régi ünnepeink együtt. Emléket idéztünk és sírtunk. Akkor annak volt ott az ideje.
Sok év eltelt azóta, de az ünnep közeledtével mindig nehéz szívvel gondolok arra, hogy az év legmeghittebb estéjén ő már nem lehet velünk. De vigasztal a tudat, hogy nagyon boldog lenne, ha látná, ki lett, mi lett belőlem azóta.
Karácsony közeledtével szeretjük a fájdalmas, kellemetlen érzelmeket ignorálni. Pedig előbb-utóbb mindannyian átélünk olyan karácsonyokat is, amiken csak túl lenni jó, mert nem a boldogság, hanem a veszteség felett érzett fájdalom lengi be. Pontosan erre igyekszik felhívni a figyelmet a most következő társadalmi célú hirdetés is. A videó főszereplője egy család, melynek tagjai most szenvedik el az első karácsonyt rákban elhunyt kisfiuk nélkül. Egy szót sem kell tudni angolul ahhoz, hogy átérezzük, min mennek keresztül.
A rendhagyó karácsonyi videó célja kettős: egyrészt a Shooting Star Chase gyermekhospice-háznak szeretnének adományt gyűjteni a segítségével, másrészt pedig azt üzenik vele, hogy az ünnepi időszakban ne feledkezzünk meg azokról sem, akik épp gyászolnak, vagy akik már elmentek, és nem tölthetik velünk a szeretet ünnepét. Legyen a karácsony az emlékezés ideje is.