Mindennapok

„Akár egy atomcsapás, olyan volt a férjem halála” – egy háromgyermekes anya vallomása

Az én életemben kétféle időszámítás létezik. A férjem halála előtti és a halála utáni. Markánsan elkülönül a kettő.

Egy barátom azt mondta, egy atomrobbanás után sem úgy mennek a dolgok, mint annak előtte. Hát igen. Egy gyerekkori szerelmet, férjet, családapát elveszteni, harmincnyolc évesen ott maradni három kislánnyal egyedül, egyenértékű egy atomrobbanással. Sokáig nincs utána élet, csakis a túlélés jöhet szóba.

Fiatalon házasodtunk össze, mély kapcsolódás és szerelem volt közöttünk. Hamar jöttek a gyerekek, öt év alatt a három kislány, egyik szebb, mint a másik. A párom odaadó férj és édesapa volt, én büszke édesanya és boldog feleség. A mi ötös fogatunk világmegváltó erővel bírt. Egy erős védelmi rendszert alkottunk, ami megbonthatatlan volt.

Aztán jött, amire nem számítottunk. Betegség, kórház, kemoterápia, csontvelő-transzplantáció, várakozás, reménykedés, majd a kegyetlen valóság: gyógyíthatatlan.

Egy téli napon sorban állás közben egy ismerősöm megkérdezte, hogy érzi magát az akkor már beteg férjem. Akkor azt éreztem, muszáj kimondanom a valóságot: a férjem haldoklik, bármelyik pillanatban meghalhat. Láttam a sokkoló hatást, tudtam, hogy kíméletlen voltam, hiszen minden kertelés nélkül, szinte kegyetlenül ejtettem ki a szavakat. Érezhetően készületlenül érte őt, láttam a zavart az arcán és azt, hogy nem tud mit kezdeni a szomorú hírrel. Azt éreztem: „Tessék, itt van, te akartad tudni, na, akkor most kezdjél vele valamit!” Olyan volt, mintha azt szerettem volna, hogy ő is osztozzon abban a dühben és tehetetlenség érzésében, amit én éltem át akkoriban.

Amikor januárban, egy hétfői napon azt kérte az orvos, hogy ne engedjem vezetni a férjemet hazafelé a vidéki otthonunkba, mert bármelyik pillanatban meghalhat – és valószínű, hogy nem fogja megélni a pénteket –, akkor ott, azonnal kellett valamit kezdenem a hírrel. Tiltakoztam, hitetlenkedtem, és bizonygattam az orvosnak, hogy jól van a férjem. Dühös voltam és egyben letaglózott, miközben majdnem összeestem. Végigfutott rajtam, hogy a férjem kint ül az ajtó előtt, hogy a három kislányunk és a család is várja otthon a pozitív híreket.

Nem tudtam mást mondani, mint a valóságot. Nem voltam képes hazudni, fals kitalációkat mondani nekik, akik számomra a legfontosabbak voltak. Méltatlannak éreztem és tudtam, hogy a halállal csakis együtt birkózhatunk meg.

Azt éreztem, minden időt a férjemmel szeretnék tölteni. Amikor otthon voltunk, ezt meg tudtuk tenni, mind az öten együtt voltunk, ám amikor kórházban feküdt a férjem, akkor azt éreztem, hogy kettészakadok. Tudtam, hogy az időnk véges, de közben a gyerekeknek is szükségük volt támaszra, beszélgetésekre és őszinte együttlétekre. Naponta ingáztam a kórház és az otthonunk között, esténként beszéltem nekik a félelmeimről és arról, hogy mennyire szeretjük egymást az édesapjukkal.

Hamarosan bekövetkezett, amitől féltünk. Megözvegyültem, és a kislányok elvesztették édesapjukat. Tudtam, hogy a legfontosabb feladatom az, hogy amit együtt kezdtünk el a férjemmel, azt be kell fejeznem. Bármit hozhat az élet, innentől kezdve a gyerekek nevelése csakis az én feladatom marad, egyes szám első személyben. Azt az értékrendet, azt az irányt kell folytatnom, amit közösen kezdtünk el, és képviseltünk. A kétszemélyes feladat most egyszemélyes küldetéssé vált, amihez fel kell nőnöm, hiszen nem lehetett más választásom.

„Akár egy atomcsapás, olyan volt a férjem halála” – egy háromgyermekes anya vallomása

Tudtam, hogy nem tehetem meg azt, hogy a fájdalom, a gyász mellett ne tudjam ellátni a feladataimat, mert akkor a félárva lányokból árvák lesznek. Éreztem, hogy nem omolhatok össze.

Megbeszéltük a lányokkal, hogy igyekszünk úgy élni, mint ahogy a férjem halála előtt is éltünk. Már tudom, hogy egy óriási trauma után nem lehet ugyanúgy csinálni a dolgokat, hiszen van egy nagy űr és hiány, amivel nap mint nap meg kell birkózni, később pedig együtt kell vele élni. Közösen elhatároztuk, hogy igyekszünk együtt, négyen a gyászban összekapaszkodva helyt állni. Természetesen a mindennapi életünk változott. Át kellett szervezni a teendőket is, hiszen amit eddig megosztottunk, az most rám maradt. Egyedül kellett vállalnom azokat a döntéseket, amiket eddig a férjemmel hoztunk meg, és egyedül kellett ezekért felelősséget vállalnom. Talán ez volt a legnehezebb feladat.

Ahogy telt az idő, egyre jobban hiányzott a férjem. A hiány elviseléséhez a lányok adtak erőt.

Nagyon sok időt töltöttünk együtt a lányaimmal. Próbáltunk a mély fájdalmunk ellenére is sokat nevetni. Humoros és jókedvű dolgokat csináltunk, vagy éppen sírtunk, miközben sokat beszélgettünk az édesapjukról. Érzelmi hullámvasúton utaztunk. Hiányzott az édesapjuk mindannyiunknak, de a hiány mellett képesek voltunk megélni az élet örömeit is. Sokat meséltem nekik a szerelmünkről, arról, hogyan vártuk őket, amikor megfogantak. Fényképeket nézegettünk, olyanokat is, amiket még soha nem láttak. Kézzel írt leveleket mutattam nekik, amiket én kaptam a szerelmünk kezdetén. Nagyon kellett figyelnem a rezdüléseikre és olyan módon reagálnom rájuk, amilyen ütemben az ő feldolgozásuk haladt. Azt szerettem volna, ha életigenlő nagylányokká válnak és nem megkeseredett felnőttekké. Összekapaszkodtunk, hiszen az ötlábú székünknek most négy lába volt és így kellett talpon maradnunk.

Amikor egyedül maradtam, akkor rám tört a kétségbeesés.

Nem tudtam aludni éjszakánkét. Vergődtem, és emlékeztem. Küzdöttem a hiánnyal és az egyedülléttel. Semminek nem volt értelme, csak a lányokkal töltött időnek. Vágytam a segítségre, figyelemre, támaszra, mégis képtelen voltam elfogadni a segítséget. Dühös voltam mindenkire, kerestem az okot, hogy miért történt velünk mindez. Igazságtalannak éreztem, de nagyon szerettem volna megérteni, miért kellett elvesztenem a férjemet. Kerestem a felelőst, mert úgy éreztem, akkor könnyebb lenne feldolgozni a történteket.

Mindenki segíteni akart, de a segítőszándék is haragot váltott ki belőlem. Egyedül akartam megbirkózni önmagammal, a gyászommal. Mert amit én éltem meg, az az én saját gyászom volt, senki másé! Nem akartam osztozni. Viaskodtam, dúlt a háború bennem.

Amikor meghalt a férjem, akkor a leghidegebb tél volt, amikor gyászoltam, akkor a legforróbb nyár. Dacoltam az érzéseimmel. A fekete ruhát hófehérre váltottam. Vannak emberek, akik bekattannak, vagy alkoholhoz nyúlnak, drogoznak, netán összeomlanak. Vannak, akik állandóan úton vannak, mert nem tudnak megmaradni a régi közös otthonban. Én nem tudtam pihenni, folyamatosan gondolkoztam. Kérdéseket tettem fel magamnak, mit kellene csinálnom? Mi lenne a jó nekem és a kislányoknak? Sokszor folytattam párbeszédet a férjemmel akkoriban. Próbáltam elképzelni, ő mit javasolna. Olyan volt, mintha megkérdeztem volna tőle, ő hogyan látja jónak a döntéseimet. Ez sokat segített akkoriban, hiszen megtanultam a bizonyosságérzést megélni vele kapcsolatban.

„Akár egy atomcsapás, olyan volt a férjem halála” – egy háromgyermekes anya vallomása

Aztán jöttek a testi tünetek, a pánikbetegség. Ez volt a legmélyebb pont a halált követő hónapokban. Többször elájultam az utcán, ami megrémisztett, hiszen kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Kilátástalannak és reménytelennek éltem meg az életemet. Ekkor már megint tél volt, már majdnem letelt a gyászév, amiben minden eseményt először kellett megélnünk egyedül. Születésnapokat és a karácsonyt, házassági évfordulót és iskolakezdést. Ötünk helyett négyen kellett egy erős egységet alkotnunk.

Éreztem, hogy változásra van szükségem, mert a régi formában nem vagyok képes élni.

Az álmatlan éjszakáim során eldöntöttem, hogy valami újat szeretnék tanulni. Ez nagy löketet adott nekem ahhoz, hogy kimozduljak a holtpontról. Önmagammal foglalkoztam, olyat tanultam, amit midig is szerettem volna, miközben egy teljesen új embert ismertem meg önmagamban. Kinyílt a világ, és tudtam, hogy sok dolgom van még benne. Az eddigi életem értelmét a család adta, de a tanulás új lendületet adott. Elsőként fotográfiát tanultam, amiben a művészeti munka egyfajta terápiás eszközzé is vált. Feloldódtam benne, és egy egészen más oldalamat ismertem meg.

Egy idő után a nőiségem is éledezni kezdett bennem. Nem lehetett nem tudomásul venni azt, hogy a férfiak ismét észrevesznek.

Az első bizonyosságom az volt, hogy a férjem halálakor elmaradt menstruációm megérkezett. Aztán nem lehetett nem észrevenni, hogy a körülöttem lévő férfiak – miután letelt a gyászév – ostromolni kezdtek. Be kellett vallanom önmagamnak, hogy jól esnek a bókok. Észrevettem, hogy mennyire hiányzik az, hogy nőnek érezzem magam. Tudtam, hogy nem állok készen egy kapcsolatra, hiszen még nem is olyan régen azt fogalmaztam meg, hogy soha nem tudok majd más férfire nézni. De nem tagadhattam le, hogy 40 évesen vágyom arra, hogy udvaroljanak, hogy ismét legyen valaki mellettem. Szükségem volt arra, hogy fontos legyek egy férfinek, de azt is éreztem, hogy még nem vagyok alkalmas egy tartós párkapcsolatra. Barátkoztam, beszélgettem, gyűjtöttem a nőnek járó elismeréseket.

Magamat is megleptem, amikor elkezdtem vonzódni egy férfihez. Mivel három kamaszlány édesanyja voltam, fontos volt, hogy tudják, az édesanyjuk ismét nőnek érzi magát, és ha lassan is, de éledezik benne a valakihez való tartozás igénye.

Nem hazudtam, amikor randevúra mentem. Beszélgettünk arról, hogy milyen érzés a édesapjuk elvesztése után új kapcsolatot kialakítani, de legalábbis próbálkozni vele. Elmondtam, hogy ez egy kemény küzdelem önmagammal, hiszen újra nőként viselkedni, átadni magam egy másik férfinek egyáltalán nem egyszerű.

„Akár egy atomcsapás, olyan volt a férjem halála” – egy háromgyermekes anya vallomása

Azt éreztem, a lányaim is akkor tudnak boldog felnőttekké válni, ha boldog édesanya van mellettük.

A boldogság mindenkinek mást jelent. Nekem az új megtapasztalása, az önmagam kipróbálása – ami egy új perspektívát nyújt a világban –, egy új kapcsolat megélése jelentette mindezt. Az előző életemben a család, a kicsi lánykák, a közös életünk jelentette mindezt, az új életemben – amikor lányok is felnőttek már –, a kihívások keresése és a megvalósítás öröme bizonyult jó megküzdési stratégiának. Óriási erőt éreztem magamban ahhoz, hogy az életemet ismét vágányra állítsam azért, hogy ahhoz a harmóniához hasonlót élhessek meg, mint régen. Úgy éreztem, más ember lettem. A megélt trauma és gyász, majd annak a feldolgozása megerősített, sok olyan dologra váltam képessé, amit előtte el sem tudtam képzelni.

Békét érzek, és hálás vagyok.

Hálás vagyok a férjemnek, akivel sok szép évet töltöttem együtt, és három szép lányunk született. Hálás vagyok azért, hogy volt egy házasságom, ami a teljességet nyújtotta, és mély harmóniát élhettem meg benne. Hálás vagyok, mert találtam egy férfit, aki segített magamra lelnem, aki mellettem van jóban-rosszban hosszú évek óta. Hálás vagyok a lányaimnak, mert ők kellettek ahhoz, hogy talpra álljak, és érezzem a megújulás fontosságát, és mert a mi négyünk között lévő kapcsolat erős és megbonthatatlan. Hálásnak érzem magam, mert nem veszik össze a lelkemben a múlt és jelen, és mert jól érzem magam, erős vagyok.

Hálás vagyok, mert így vagyunk ismét egész család, akik érzik az összetartozás erejét.

A cikk szerzője Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus, pár- és szexuálterapeuta. A Babes – Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán végzett, mint pszichológus. A Magyar Családterápiás Egyesület család- és párterápiás képzését követően a Semmelweis Orvostudományi Tudományegyetem posztgraduális képzésén tanult szexuálterápiát. Tagja a Magyar Családterápiás Egyesületnek és a Szexológiai Tudományos társaságnak, valamint a Magyar Szimbólumterápiás Egyesületnek.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top