Nekem rögtön van kettő kamaszom is, hogy véletlenül se legyen egyszerű az élet, ebből a kettőből egy még csak kicsit, a másik már eléggé kamaszodik. Mi lesz ebből később? Hogy fogom én ezt túlélni, amikor mindkettőnél teljes erővel kitör a mindent beborító, sötét középkorra emlékeztető kamaszkor?
Elszabadulnak a hormonok és az indulatok, ajtókat csapdosnak és csak úgy repkednek a hagyjál-már-békénezések, meg úgy általában, semmi sem lesz jó nekik, és ami igen, még azzal is bajuk lesz.
Mert ha belegondolsz, a kamaszok igenis kibírhatatlanok, az állandó hangulatváltozásaikkal tisztára olyanok, mint az a morgós vénasszony a buszon, aki azért veszekszik veled, mert nem ülsz elég kis helyen, hogy a szatyrait is oda tudja tenni maga mellé. Az agyadra mennek az izzadságszagukkal, mert nem igaz, hogy egyetlen dezodor sem hatásos, mindenen áthatol a szúrós, hormonos izzadság, amiért még csak szólni sem mersz, nehogy belegyalogolj a lelkükbe. Nem akarsz te magadnak rosszat, hogy tetézd a bajt, és a kamaszból megbántódott kamasz váljon, aki mered maga elé, és nem hajlandó válaszolni, nem hajlandó megszólalni, ha nagyon erőlteted, maximum valami olyasmi jön ki a száján, hogy „jólvanmár, mrhmgrrr”.
Kinek kell ez? Ki akarta ezt? Miért nem szólt senki, amikor megszülettek, hogy nem az a nehéz korszak, amikor tejtől csöpögő mellekkel már bőgtél a fáradtságtól a századik hajnalok hajnalán, de csak nem akart aludni az a gyerek? Nem az a nehéz, de nem ám. Az a nehéz, amikor látod, hogyan változik át cuki kisgyerekből lakli kamasszá. Olyan, mintha egy teljesen másik ember lenne, egy ismeretlen költözne a helyére, mintha megszállná valaki másnak a lelke, és csak nézel bután, hogy mi történt a gyerekeddel, te nem ilyen lovat akartál.
Az a sokk, amikor először kiabál vissza a te kis tündérkéd, akivel nemrég még kézen fogva mászkáltál az utcán, kihegyezted a ceruzáit, leragasztottad a térdét, és a puszid gyógyír volt minden fájdalmára.
És az a döbbenet, amikor ráébredsz, hogy egy hete már csak az hagyja el a száját maximum, hogy „hagyjál”. De igazából az a legdurvább pillanat, amikor arra jössz rá, hogy pontosan ugyanúgy viselkedik, ahogy te viselkedtél kamaszkorodban.
A kamaszok közben viszont roppantul szórakoztatóak is. Viccesek, kibontakozik a humoruk, olyan beszólásaik vannak, hogy dőlni lehet velük a röhögéstől. Bevezetnek az új zenék világába, ami minimum érdekes, egyenesen megtisztelve érzed magad, hogy megosztják veled a zenei ízlésüket. Ha már semmi mást nem osztanak meg, legalább azt tudod, mit hallgatnak, még akkor is, ha kicsit sem érdekelne, mert úgyis teljes hangerőn szól a szobájukban.
Megmutatják a legújabb filmeket, megismered a friss sztárokat és legújabb kütyüket, amik nélkül élni nem is lehet. Mindez pedig fantasztikus, ahogy a szemed előtt fejlődnek, válnak felnőtté, csodálatos látni, hogyan keresik önmagukat, a saját hangjukat, ahogy kialakul mindenről a véleményük, önálló életfilozófiájuk, és ahogy lassanként rájönnek, mit szeretnének az élettől.
De csak akkor szórakoztatóak és csodálatosak, ha elengeded azt az elképzelést, hogy bármi hatásod van bármire velük kapcsolatban. Az nincs úgysem, úgyhogy felesleges is ragaszkodni olyan dolgokhoz, mint tekintély, és jobb elfelejteni örökre az „amíg az én kenyeremet eszed” kezdetű mondatokat. Jobb a békesség alapon érdemes inkább humorral állni hozzájuk és reménykedni – akár imádkozni is –, hogy a születésük óta eltelt idő és nevelés elvetett bennük olyan alapértékeket, amik mentén nem művelnek majd annyira nagy hülyeségeket. Csak kicsiket, de abból lesz jó sok.
