Rúzs és szempillaspirál helyett rózsaszín hajú Barbie
Néha még eszembe jut, amikor évekkel ezelőtt a legnagyobb nyugalomban ágyban kávéztam újdonsült férjemmel, komótosan vasalgattam kedvenc blúzom, és a magassarkúmhoz akkurátusan, színben passzoló táskát keresgéltem. Néhány hónapja elérkezett a pillanat, amikor mindhárom gyerekünk „kirepült”, én pedig újra munkába álltam. Vagyis néhány hónapja minden reggelünk egy tudományos-fantasztikus filmrészlet, aminek folyton zizegő főszereplője én magam vagyok: kedvenc rúzs és szempillaspirál helyett rózsaszín hajú Barbie zaklatott keresése, nejlonharisnya és hajformázás helyett pedig „jó lesz a tegnapi farmer is” beletörődött kijelentés van.
Irány az ovi egy darab ötévessel, és rohanás a bölcsibe két darab majdnem háromévessel. Gyerünk, anyukám!
A reggel nálunk éjszaka kezdődik
Hajnalra legalább egy, de legfeljebb három kiskorúval gazdagodik hitvesi ágyunk. Amiből egyenesen az következik, hogy a férjemet vagy a földön, vagy a kanapén ébreszti a vekker, én pedig harminc centi „széles” helyen vagyok kénytelen kipihenni magam, hogy gyerekeink minden reggel újult erővel, energiától telve ébredjenek.
Kislányommal rendre heves vitába keveredek, mert neki biztosan nem jó az előző este kiválasztott lepkés szoknya.
Ha nem kell hajnali 4-kor felkelnem, hogy befejezzem az előző napi cikkem, akkor szerencsére csak 6 után kászálódok ki az ágyból. Férjem jól ismer: meg se szólalok, de már a kezembe nyom egy nagy bögre kávét, mert tudja, hogy anélkül képtelen lennék életet lehelni magamba. Még fél liter feketével a kezemben is csak döcögve. Amíg kettecskén ücsörgünk röpke 5 percet a kanapén, miközben teljesen szürreális módon a mesecsatornát bambuljuk, megbeszéljük az aznapi teendőket, és indulunk is kikukorékolni a gyerekeket az ágyunkból. Ketten hármat cipelünk, négy kézzel hármat ölelgetünk – kettőnk dupla, sőt tripla energiát éget el néhány perc leforgása alatt.
Könnyed reggeli torna kipipálva, a fizikai igénybevételt követően jöhetnek a lelki megpróbáltatások.
Amíg a srácok megisszák a napi betevő tejüket, igyekszem gatyába rázni magam, vasalni a férjemnek egy kezem ügyébe akadó inget, és előrángatni a szekrényem egyik eldugott zugából egy kevésbé gyűrött felsőt magamnak. Minden nap hálát adok a sorsnak, hogy javarészt otthonról dolgozom, így nem kell a nejlonharisnya szemfelszedésével bajlódnom, és a sminkelést is lelkiismeretfurdalás nélkül hagyom ki. Istenadta szerencse, hogy a srácok szeretik a különböző állami intézményeket, így nincs véget nem érő nyűglődés, fájdalmas zokogás, kéretlen ellenkezés. De még így is minden reggel úgy érzem: na, ma aztán tuti, nem ér be senki időben. És mégis. Bár nincs nap, hogy ne gondolkodnék el az „aki korán kel, aranyat lel” vagy a „türelem rózsát terem” örökbecsű szólás-közmondás pároson.
Három gyereket felöltöztetni nem egy leányálom. Főleg akkor nem, ha még ők is „bootolnak”, és nem látják a csipától, hogy melyik a bugyi eleje, hol a póló címkéje, s közben még Dóra, a felfedező is olyan megismételhetetlen élményt nyújt, amiből egy másodpercet is vétek lenne kihagyni. Minden reggel kisfiam készül el elsőként, ugyanis már megtapasztalta, hogy ha villámgyorsan felöltözik, akkor kevesebbet nyaggatom és sokkal több ideje marad beparkolni a garázsba a narancssárga kukásautót és a tűzpiros terepjárót. Kislányommal rendre heves vitába keveredem, mert neki biztosan nem jó az előző este kiválasztott lepkés szoknya. Gyorsan kirámolok elé öt másikat, meghagyva ezzel a választás szabadságát, és igyekszem türelmesen megvárni, amíg hosszas dilemmázás után végre rábök a pöttyös pörgősre. Nagylányom is néha divatozik, de vele hamar zöld ágra vergődök, és máris nagy gonddal nekiállhatok az „elzás copf” komplex elkészítésnek. Amíg éjszakai csomók tucatját próbálom fájdalommentesen kifésülni, addig férjem habzó szájjal jó példával jár elől, és kiselőadást tart csöppjeinknek a helyes fogmosás alapszabályairól.
Logopédia, táncóra, ovis torna, bölcsis pakk, hittan, sulielőkészítő, gyümölcsnap, tiszta ágynemű.
Férjem jól megszerkesztett táblázata a bejárati ajtón és a Google naptár folytonos pittyogása sosem feledteti velem, hogy bizony ma már egy néhány éves gyereknek is igen összetett egy napja. Persze az mindenkinek kimegy a fejéből, hogy van egy kutyánk is, aki reggelente szeretné elvégezni saját, privát dolgát, így a családfő az utolsó pillanatban kerekít egy félkört hűséges férfitársával. Hat kis cipőt bekötni úgy, hogy egyszer se bonyolódjak bele a „hurkol, nyuszifül, áthúz, megszorít” kombóba, reggelente még nekem is komoly fejtörést okoz. Hiába rohanunk, az ajtó előtt sorakozó kiscsoportom megnyugtató látványán azért csak elidőzök egy teljes percet, természetesen még mindig pizsamanadrágban és vállalhatatlan ábrázattal. Innentől van nettó 20 másodpercem, hogy összekapjam magam. Higgyétek el, számomra nincs lehetetlen!
Mire utódaink összegyűjtenek három csokor falevelet, addigra ott is termek mellettük az utcán tornazsákkal, az előző este zöld szigszalaggal megragasztott rózsaszín csillámos koronával és egy Ikarus 260-as busz 30 centis másával. Szaporázott léptek, „jaj, a Gingi otthon maradt”, visszarohanás a nélkülözhetetlen alvókáért, száguldás az ovi elé, puszi és ölelés az ottmaradóknak, „legyen szép napod, torna után jövünk érted”, „ha beértél, csörgess meg, beszéljünk”, és már teperek is dupláimmal a 74-es troli megállójába. Mindjárt 8 óra, de én először csak akkor nyugszom meg igazán, ha kislányom és kisfiam is az ablak mellett kapott helyet. Ez még talán a pöttyös pörgősnél és a kedvenc kisautóknál is fontosabb mozzanata a reggeleinknek.
Rella és a gyerekek
Sínen vagyunk!
A bölcsiben percek alatt lekerül minden ruha, amit fél órával ezelőtt nagy nehezen rákönyörögtem minden gyerekemre, duplapuszi és duplaölelés, „alvás és uzsonna után jövök érted”-szer kettő, utolsó visszapillantás nagy meghatottsággal vegyítve az ajtóból, aztán amíg néhány legördülő izzadságcseppet letörlök a homlokomról, visszaveszem a kabátom és kifújok minden felesleges levegőt, amit az elmúlt két órában visszatartottam. Kicsit magányosan ugyan, de már nem akkora hévvel indulok haza a szundizó laptopomhoz, hogy mielőbb leadjam azt a cikkemet, ami a reggeli elindulásunkról szól, s amivel nem mellesleg két napja kések. Ekkor jut eszembe, hogy ebédidőben kétbalkezesként gyártanom kell három valamire való és tökéletesen egyforma lámpást is. És újra csak azzal biztatom magam: gyerünk, anyukám!
Jó reggelt mindenkinek!
