Az egyik volt kollégám mesélte nemrégiben, hogy elváltak a feleségével, és a gyerekek egyik héten négy napot vannak vele, hármat az anyukájukkal, a másik héten pedig pont fordítva. Három gyerekről beszélünk, 7, 9, és 12 évesekről. Az asztaltársaságban mindenki meglepődött a hír hallatán, pedig vannak közöttünk elváltak is, és mindnyájan szülők vagyunk.
Hol alszom ma, apa?
„Én maradtam a házunkban, a feleségem nem messze tőlünk bérel egy másikat. Amikor együtt éltünk, akkor is én főztem meg mostam, és ha a munkám engedte, akkor én tanultam a gyerekekkel is, vagy én vittem őket óvodába. Sok minden nekem nem változott az éltemben, legfeljebb annyi, hogy a gyerekeim anyja nem él velünk. Nem hiszem, hogy mintaapa lennék, de különösebb nehézséget nem okoz nekem ez a megosztás. A feleségemmel jóban vagyunk, mindent megbeszélünk, tök jól működik. A gyerekeknek viszont, gyakran észreveszem, hogy fura ez a felállás, amikor nálam vannak, akkor az anyjuk hiányzik, amikor nála vannak, akkor én.
Az a legrosszabb, amikor a kisfiam megkérdezi, hogy: hol alszom ma, apa?
Ilyenkor lelkiismeretfurdalást érzek, mert lehet, hogy nekünk kellett volna belátóbbnak lennünk. Már a tanító néni is jelezte, hogy nem tudja követni a költözködés rendjét, és néha zavartnak látja a gyerekeimet is. Ezt őszintén sajnálom, mi csak annyit akartunk elérni, hogy mindkettőnkből ugyanannyit kapjanak a gyerekek. A könyveikből, játékaikból, a cipőikből persze nincs mindkettőnknél egy-egy darab, ezeket össze kell csomagolni, sokszor ott maradnak holmik és sokszor itt, de a távolság nem nagy a két ház között, ezért tudunk kooperálni. Amikor nincsenek velem, akkor nagyon hiányoznak, de tudok nyugodtan dolgozni, pihenni, csajozni, vagy amit éppen akarok. Ez pedig mindenképpen jó, és azt remélem, hogy pihentebben sokkal türelmesebb apukájuk tudok lenni a gyerekeimnek, mert nekem ők a legfontosabbak a világon.”
„A lényeg, hogy mindkét szülőnek szoros érzelmi kapcsolata kell hogy legyen a gyerekével, és ezen kell dolgozniuk. Nagyobb gyerekeknél vagy kamaszoknál már egészen más a helyzet, ott a barátok, a suli, a programok egyre nagyobb részt követelnek a szülővel töltött időből, őket már partnerként kell kezelni, meg kell beszélni velük, hogy mit akarnak csinálni, nem szabad a kötelező láthatásra hivatkozni. Hosszútávon ez kifizetődőbb, mintha döntünk helyettük arról, hogy mikor, mit csináljanak. Fontos, hogy a szülők mindvégig kommunikáljanak, ne üzengessenek, hanem beszéljék meg a dolgokat, a gyereklélek szempontjából az a leglényegesebb, hogy együtt tudjanak működni. Sokszor okoz az problémát, hogy az egyik szülő engedékenyebb, mint a másik, és a válás után ezek a viselkedésminták felerősödnek. Nem jó, ha az egyik szülő mindent megenged, mert azzal a másik vállára rakja a szigort, miközben ezt a kétfajta mintát mindkettőjüknek követni kellene. Ennek az lesz a következménye, hogy hátrányba kerül az a szülő, aki jobban betartja a szabályokat, nem enged meg mindent, viszont rövid távon csábítóbbá válik az a szülő, aki mindent a gyerekre hagy. Hosszú távon ez a szülő egyáltalán nem a gyerek érdekét szolgálja, és később már nem tud majd ezen változtatni” – mondta el Deliága Éva gyermekpszichológus az NLCafénak.
Fontos, hogy a szülők mindvégig kommunikáljanak, ne üzengessenek, hanem megbeszéljék a dolgokat.
Nekünk nem jött be az egy hét itt, egy hét ott, pedig 6 évig próbáltuk
„Nyugodtan nevezzetek vaskalaposnak, konzervatívnak, akár korlátoltnak is gondolhattok, de nekem az nem is kérdés, hogy egy gyereknek az anyja mellett van a helye. Nem mindig és örökre, de úgy általában biztosan. Próbálom jobban elmagyarázni, ezért elmesélem, hogyan neveltem a férjem előző házasságából született lányait egy hét itt, egy hét ott rendszerben, közel hat évig. A tapasztalataim arról győztek meg, hogy az eredetileg egyáltalán nem modern felfogásom mégiscsak helyes. Ez a rendszer nemcsak a felnőtteknek volt nagyon rossz, hanem a gyerekeknek is, legalábbis nálunk” – mondta az NLCafénak a 42 éves Krisztina.
„A megegyezés szerint nálunk pénteken volt a váltás, ilyenkor a két kislány – az egyik 5 éves, a másik 8 éves volt az elején – fogta magát, és elkezdte összepakolni a cuccait. Már ettől borzalmasan éreztem magam, elképzeltem, ahogy a személyes holmijaimat minden héten utaztatom, és utána kirámolom egy másik lakásban. Egyáltalán, hol van az ő otthonuk? Melyik a saját ágyuk? Hogyan tartják a kapcsolatot a barátaikkal, hiszen anya és apa lakása elég messze volt egymástól. És minden héten meg kellett küzdeni azzal az érzéssel, hogy elmennek, és hiányozni fognak. Néha sírtak is, mondták, hogy nem akarnak menni az anyjukhoz, olyankor még szarabb volt az egész. Biztosan az anyjuktól is szomorúan jöttek el, ez nem kérdés.
Aztán ott voltak az aktuális nehézségek: mindig volt valamilyen iszonyú fontos papír, tankönyv, ruha vagy játék, ami nálunk maradt, ezért hetente legalább egyszer biztosan vittünk utánuk ilyesmit. Minden este pontban hétkor telefonáltunk, és kiderült, hogy állandóan akad olyan tennivaló anya hetén, amit kizárólag mi tudunk megoldani apával. Fogorvos, cipővásárlás, ilyenek. Ezek jellemzően olyan teendők voltak, amit anyuka nem akart megcsinálni, mert borzalmasan elfoglalt volt, de leginkább pénzbe kerültek. Aztán ott voltak a beszólások, a gyerekekkel való dühöngés, amitől a lányok kiborultak, és suttogva panaszkodtak. Szörnyű volt az egész, rossz rágondolni is, hogy így éltünk. Persze működhetett volna mindez jobban is, az nem kérdés, például, ha apa hajlandó szóba állni anyával, és nem csak a gyerekeken keresztül üzengetnek egymásnak, akkor minden eggyel jobb lett volna. Mert azt nem szabad elfelejteni, hogy a gyerekeket meg lehet ugyan osztani, de a felelősséget továbbra is két szülő vállalja a gyerekekért, akik kötelesek egymással kommunikálni.”
Vagy a két önző szülő nézhette volna a gyerekek szempontjait, és megegyezhettek volna másképp is, ha felfogták volna, hogy ez így tarthatatlan.
„Aztán később a volt feleség rendszert csinált ebből, a gyerekek telefonáltak, és jöttek az új feleséghez, vagyis hozzám. Később már orvoshoz is csak velem mentek, evidenssé vált, hogy mindent én csinálok, pedig közben született két közös gyerekünk, és mellette dolgoztam is. Amikor a lányok kamaszodni kezdtek, akkor először a nagyobbik jelent meg, hogy neki elege volt anyjából, két év múlva pedig a kisebbiket költöztette át az anyja örökre, mert problémák voltak vele, de neki erre nem volt sem ideje, sem türelme. Így már négy gyerekről kellett állandóan gondoskodnom. Én már akkor megfogadtam, hogy, ha mi elválunk, az én gyerekeimet soha senki nem ítélheti egy hét itt, egy hét ottra.”
A gyerekeket meg lehet ugyan osztani, de a felelősséget továbbra is két szülő vállalja a gyerekekért.
Mit gondol erről a fajta megosztásról a gyermekpszichológus?
Deliága Éva közel 14 éve foglalkozik gyerekekkel és családokkal, munkája során sok válással és ebből fakadó krízissel találkozott. Szerinte az a legfontosabb minden esetben, hogy a szülők a gyerekek érdekeit nézzék.
„Egy válás során mindig a legnehezebb döntés a láthatás kialakításának a kérdése. Azok a gyerekek járnak a legjobban, ahol a szülők kompromisszumot tudnak kötni egymással, és mindenben megegyeznek, úgy, hogy elsősorban a gyerek érdekeit tartják szem előtt. Nagyon sokfajta megállapodás van, sok helyen a heti egy láthatás, máshol a kéthetente hétvége a döntés, mások pedig naponta cserélik a gyereket. Találkoztam olyanokkal is, akik kétheti váltásban állapodtak meg, mások a heti váltás mellett döntenek. Egy a fontos: a gyerek számára érzelmi biztonságot kell teremteni, és ennek kevés köze van ahhoz, hogy hol alszik, vagy hol lakik a gyerek. Jellemzően a kicsi gyerekeknél a fizikai közelséggel komoly összefüggésben áll az érzelmi közelség, ugyanis azt nagyon nehéz megmagyarázni egy kisgyereknek, hogy legközelebb két hét múlva látod majd apát vagy anyát.
Az ideális persze a gyerek számára az, ha apa meg anya együtt élnek, de ezt sokan nem képesek egy megromlott házasságban már tovább csinálni, és nem is szabad, mert a veszekedés, a feszültség a legrosszabb mindenkinek. Vannak olyan szülők, akiknek nincs is igényük többre a gyerekükből, mint hogy kéthetente egyszer elviszik cukrászdába, aztán mehet vissza oda, ahol lakik, vannak azonban olyan apák és anyák, akik a válás után is ki akarják venni a részüket a gyerekük életéből. Mindig azt szoktam mondani, hogy a puding próbája az evés, vagyis meg kell állapodni, és kipróbálni, a gyereken látszani fog az, ha nem jó neki, akkor pedig érdemes változtatni.”
