Szeptembertől mind a három gyerekem már iskolás lesz. Minden napjukat a suliban fogják tölteni. Páran már megtaláltak a kérdéssel, hogy „mit fogsz csinálni ennyi szabadidővel?”. Válaszolhatnék rá, hogy nem lesz szabadidőm, mert mosok, mosogatok, bevásárolok, futni megyek, megsétáltatom a kutyát, elintézem a szükséges telefonokat, e-maileket, befizetem a számlákat, találkozom emberekkel, írok, lélegzem, pisilek, ülök, állok… Mondhatnám, hogy mindez teljesen lefoglal, de aztán belegondolok, hogy lehet, hogy ennyi mégsem lesz elég.
Van egy részem – ami már akkor is létezett, mielőtt megszülettek volna a gyerekeim –, ami az otthonomon kívül akar dolgozni.
Része akarok lenni a társadalomnak azon túl is, hogy három rendes embert faragok a gyerekeimből. Nem mintha ez kevesebb meló lenne, nyolc éve csinálom, tudom, milyen nehéz. De hiányoznak körülöttem az emberek, együttműködések, az, hogy társadalmilag hasznosnak érezzem magam.
A gyerekeim születése előtt szociális munkás voltam, hajléktalanok jogaiért, egészségügyi ellátásáért küzdöttem. Lehet, hogy már nincs állásom, de sosem szűntem meg szociális munkásnak lenni. Mélyen ott van bennem, az énem része. Ahogy a gyerekeim egyre több időt töltenek az iskolában, úgy nő bennem az igény a munkára. Segíteni akarok mindennap a világban, hogy élhetőbb legyen az élet sokak számára.
Fotó: Molly England
Közben pedig az is eszembe jut, milyen leszek 50 évesen. Amikor majd a gyerekek kirepülnek, mi pedig itt maradunk egyedül, és majd nem is emlékszem, ki voltam, ki vagyok gyerekek nélkül.
Ha nem kezdek magammal valamit hamarosan, lehet, hogy örökre elvesztem magamat.
A legkedvesebb barátaim közül hárman maradtak a munka világában szülés után is, úgyhogy őket kezdtem el kérdezgetni, hogy mégis milyen dolgozó anyának lenni. Tisztelem, hogy milyen elhivatottak, tudják, mit akarnak, és mire van szükségük. Mindhárman már a gyerekeik három hónapos kora óta dolgoznak, nem vesztették el a szülés előtti önmagukat. Úgy tűnik, pontosan szét tudják választani az anyát és a dolgozó nőt magukban. De amikor magamra nézek, csak egy kimerült anyát látok, akiben nem ég a tűz, akinek a félelmei nagyobbak, mint az ambíciói.
Tabutémának számít, de mégis muszáj kimondanom: megbántam, hogy otthagytam a munka világát, és otthon maradtam nyolc évig a gyerekeimmel. Ha máshogy döntöttem volna, akkor most nem lennék úgy megrémülve a gondolattól, hogy visszatérjek a dolgozó nők közé. Meg kell küzdenem a félelmeimmel, ahogy akkor is meg kellett velük küzdenem, amikor anya lettem. Biztos, hogy most is sikerülni fog, és boldogabb anya leszek attól, hogy visszamegyek dolgozni.
